Azoktól kérdezném, akik kifejezetten igényelték egész életükben az én-időt és a magányt, mennyire viseltétek jól a gyerekvállalás első pár évét?

Sziasztok! Úgy érzem most már lényegében minden adott lenne, hogy gyermeket vállaljunk és egyetlen dolog tart vissza, hogy én nagyon szeretek egyedül lenni. És ezt nem a szokásos introvertált módon értem, én néha külön vonulok a férjemtől is egy napra és egyedül vagyok, annyira nem bírok hosszútávon emberek között lenni. Szerencsére ő is ilyen, kettőnk között ez nagyon jól működik. Tudom, hogy borzasztóan hangozhat, de barátok társasága sem hiányzik annyira, nagyon ritkán találkozok velük, amúgy inkább egyedül vagyok.

Viszont tudom, hogy egy baba a nap 24 órájában rajtad lóg, és ez teljesen normális, nem is baj, de félek, hogy én ebbe beleőrülnék. Úgy értem szó szerint, az alvás hiányt még elviselem, de azt, hogy ne tudjak 1 napig mondjuk csak magammal foglalkozni, azt nem. Ez biztos baromi önző módon hangzik, de ismerem magam és elbizonytalanodtam, hogy nem lennék e borzasztó anya így? Viszont ha arra gondolok, hogy soha nem lenne gyermekem, az is elszomorít. Szeretnék gondoskodni valakiről, felnevelni, látni hová fejlődik az életben, csak valahogy közben nem feláldozni magam 100%ig. De úgy látom ez szinte lehetetlen.

Szóval aki esetleg hasonlóan élt a gyerek előtt, ő hogy viselte utána, hogy nincs énidő, vagy nem annyi?