12 napos babával bűn sétálni menni?

Biztos nem rosszindulatú, de elég éles nyelvű. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy mielőtt kimond a száján valamit, belegondol, hogy az hogyan hathat, vagy egyáltalán érdekli-e a hatás. Volt 6 évem hozzászokni, nem újdonság. Pl. amikor boldogan hazamentünk hozzá bejelenti, hogy összeházasodunk (4 év után) 2 órás litániát kaptunk, hogy az csak egy papír, minek arra költeni, túl korai, lehet papír nélkül is boldogan élni. A 2 óra végén már ott tartott, hogy kössünk házassági szerződést,(ugyan miről? :D), hogy ne húzzam le a fiát, az ő fia az én családom vendéglátásába véletlenül se adjon bele egy fillért se, stb. Az sem hatott, hogy oké, hogy az ő családjuk sokkal kisebb, de a férjem baráti társasága viszont sokkal nagyobb, ami ezt tökéletesen ellensúlyozza. Az is olyan mozzanat volt, amikor én sírva feküdtem le aludni, hiába állt ki mellettem a férjem és ha külön autóval mentem volna, valószínű még aznap este el is indulok haza. Másnap bocsánatot kért egyébként, hogy így reagált, de szerintem ezen túllépni nem igen lehet.

Ugyanígy megkaptam a kioktatást egy jó feleség kötelezettségeiről, az esküvőnk után arról, hogy milyen rohadt önzők vagyunk, mert a pénzt várjuk, de sütit nem adunk útravalónak mindenkinek, várandósan mit egyek/tegyek, mit ne, majd a babával mit csináljak/mit ne. Az a baj, hogy ő az a típus, akinek én nem mondhatok ellent, mert az csak olaj a tűzre, még tovább tolja és még "tiszteletlen is vagyok". Szóval elmegyünk, én bólogatok egy hétvégét, szellemileg totál elfáradok, majd hazajövünk és negyed évig pihenem a fáradalmakat. Legtöbb esetben a férjem már egyedül megy haza az anyukájához, ő is csak azért ilyen gyakran, mert már idős az anyukája. Pl. az esküvő téma után én szégyen vagy sem, de nem akartam ott lenni, amikor bejelenti, hogy babát várunk. Ráfogtuk, hogy rosszul vagyok, nem tudok ennyit utazni... A férjem is unja, hogy ő a pajzs, így legalább az én lelkemet nem kell ápolgatnia, mert nem hallom miket hord össze az anyja, így nem is érdekel.

Nekem fáj a legjobban, hogy ilyen a kapcsolatunk anyósommal, főleg ha látok tök jó példákat a környezetemben. A tanácsokkal nem lenne bajom, másoktól is kapunk kéretlenül rengeteget. De általában normális stílusban, így tudom is kezelni.

Mindegy, ez csak egy kis kitekintés volt, nincs igazán jelentősége, alapvetően igyekszünk ezt évek óta jól menedzselni valahogy az életünkben.

A lényeg, hogy nem vagyok sz*r anya, ha elmegyünk sétálni és nagyon köszönöm a megerősítéseket, egy kicsit feltöltött. Csak az első nagy hévben írtam ki a kérdésem és amikor amúgyis olyan sok a bizonytalanság, már a saját ítélőképességem is megkérdőjelezem.

Anyu is azt mondta régen nem volt szokás ilyen korán kimenni babával, neki is fura, nem tartja annyira jó ötletnek, de ahogy gondoljuk. Elmondta, megfogalmazta, de nem "milyen anya vagyok én" stílusban, így el is tudom fogadni, hogy csak jót akar.