Elfogadnátok a bocsánatkérést? Nyitnátok felé?

A kisfiam koraszülött volt és mint olyan gyengécske és vékonyka. Amikor anyósom meglátta, egyetlen mondat hagyta el a száját: "Hát úgy néz ki, ez sem életre való"

Azt hittem ott helyben meghalok, annyira megdöbbentett és rosszul esett. Különösen fájdalmas úgy, hogy az első babám meghalt, amikor 29 hetes terhes voltam. Az annyira megviselt, hogy sokáig pszichológushoz jártam, amiért párom családja folyamatosan támadott, hogy "bolond" vagyok és hogy miért nem teszem túl magam rajta, amikor még lesz úgyis gyerekem. Ez akkor nagyon fájt, de pszichológus segítségével többé-kevésbé feldolgoztam a veszteséget.

A kisfiammal is sokat szenvedtem a terhesség alatt-lehet lelki oka is volt, mert sokat idegeskedtem, nehogy baj legyen. Végül megszületett a kicsi, egészséges és már hízott is, formásodott. Anyósom bocsánatot kért ugyan, de nekem rettenetesen fáj, amit akkor mondott. Ezt elmondtam neki, erre megsértődött, hogy kényes vagyok és direkt haragban akarok lenni vele. A mai napig nem érzem, hogy megbánta volna, amit mondott. A fiamat is alig látogatja (a másik fia gyerekeinél szinte kétnaponta megjelenik, pedig nem laknak messzebb mint mi).

Én nem szívesen megyek át anyósomhoz. Párom szerint nyitnom kéne felé, hiszen bocsánatot kért. (Igaz, utána újra ő provokálta a veszekedést)

Ha ránézek a pici fiamra, folyton az jut eszembe, amit az a nő mondott és fel nem fogom, hogy mondhat ilyet egy anyának. Főleg a saját unokájáról. Tényleg én vagyok túl makacs?