Nem fogom ezt kibírni. Én nem akarom már ezt?

Senki nem fog megkövezni. Szerintem igenis depressziós vagy, írod, hogy te is sírsz. Mondjuk, okod is van rá. Sajnos a babára kihat a te hangulatod is, de az is lehet, hogy fizikális okai vannak. Fája a pocija, mozognak a fogcsírák stb...Ő nagyon szeret téged, és te is őt, csak sajnos a körülmények nem kedveznek a kettőtök kapcsolatának. Hiányzik a felnőtt társaság, ki kéne kapcsolnod, egy kicsit emberek közt lenni, felüdülni. Túl fiatal vagy, és túl nagy rajtad a felelősség. Keress egy bébiszittert a kicsi mellé, menj el pár órára, találkozz a barátaiddal! Esetleg menj el pszichológushoz.

Sajnálom, hogy többet nem segíthettem, megtenném, de én sem tudom, mit kell tenni ilyen helyzetben, max. én is ezeket tenném, amit leírtam.

Kitartást kívánok neked!

Biztosan kapsz majd itt hideget-meleget... Borzasztó helyzetben érezheted magad, de nem hinném, hogy az örökbeadás jó megoldás lenne.

Ne azért szeresd a babádat, mert az a kötelességed. Szeresd azért, mert téged a világon még senki nem szeretett úgy, mint ő. Ő teljesen egynek érzi magát veled, felnéz rád, számít a segítségedre, és ezért cserébe rengeteg szeretetet képes adni.

Valószínűleg azért sír, mert te is sírsz. Ha megpróbálod magadban átértékelni a dolgokat, és kiegyensúlyozottabb leszel, ő is megnyugszik majd.

Még egy pici ötlet: csinálj vele közös programokat! Menjetek el csavarogni egy kicsit, vagy vegyetek ketten egy közös fürdőt (persze előbb zuhanyozz le), tegyetek bármit, ami segít a kötődés kialakulásában. Bár még egyszer hangsúlyozom: ő már kötődik hozzád, és benned is evolúciós ösztönök táplálják azt a késztetést, hogy gondoskodj róla. Csak hagyd, hogy ezek kibontakozzanak.

Sok sikert, jó egészséget nektek! 37 hkm

Kedves 21 éves lány!

Szeretném ha most megnyugodnál kicsit.Ne aggódj ez az időszak elfog múlni.El mondom az én történetemet egy kicsit hasonlít a tiedre talán 2 dologban különbözik a párom velem maradt és nem hagytam abba a főiskolát.

20 évesen lettem terhes 2.éves főiskolásként életem legszebb időszaka volt,szabadság,kötetlenség,szórakozás,messze a szülőktől.

Az,hogy terhes lettem olyan volt,mint egy rossz rémálom,párommal 1 éves voltunk együtt Ő akkor 19 éves volt,és még rendesen is védekeztünk.Az elején nem tudtuk mit csináljunk,még a családsegítőnél is voltunk ott még jobban megijedtem és csak azt tudtam,hogy képtelen vagyok elvetetni, a párom meg képtelen lett volna engem abortuszra küldeni.Megbeszéltük hát megtartjuk,végülis ez volt az egyetlen megoldás.

A szülők persze kiakadtak,pláne a párom szülei még azt is mondták,biztosan direkt csináltam,hogy megfogjam a fiúkat.Egyedül apukám volt aki higgadt maradt és már azon gondolkodott,hogyan tovább.Ahogy telt az idő mindegyik szülő pláne anyukám fel lelkesedett,mi is egyre jobban vártuk,igyekeztem helyt állnia suliban hellyel-közzel sikerült,hiányoztak a bulik,de a terhesség nagyrészében vacakul voltam,így nem nagyon jártam el,már meg volt a tervünk hogyan tovább,szülés előtt megcsináltam az összes Zh-t és vizsgát amit lehetett, a maradékot szülés után 6 héttel tettem le.Nos a terhesség végéig semmi gond nem volt velem talán érzékenyebb voltam,bár amúgy sem vagyok valami hú de kemény legény,elég érzékeny vagyok,lelkileg instabil,gyerekkori sérelmek miatt voltam többször depressziós. Na eljött a szülés ideje engem befektettek párom távol volt,de igyekezett bejönni,szerencsére a szülés gyors volt és problémamentes,na de a kórházban töltött 1 hét, a párom hiánya, az hogy a gyerek ott volt 24 órában,hogy nem tudtam aludni,hogy köcsögök voltak az ápolók,csecsemősök teljesen tönkre vágott,minden nap zokogtam könyörögtem hagy menjek el a páromhoz,engem a gyerek sem érdekel.Az első 3 hétben anyukámnál voltunka babával,én totál depressziós voltam nem akartam a babához nyúlni,a szoptatás nem ment menekülni akartam fáradt voltam,folyton sírtam,minden éjjel azért könyörögtem hogy keljek fel a rémálomból.Mikor a párommal az anyósomékhoz mentünk a 3 hét után kicsivel jobb lett,de még mindig utáltam a helyzetet hiányoztak a barátaim hiányzott a régi életem nem akartam elfogadni,párom nagyon könnyen alkalmazkodik,így Ő neki nagyon tetszett az apa szerep és nagyon felelősségteljesen viselkedett még éjjelenként is felkelt velem.Teljesen a padlón voltam,párom próbált helyre rázni de nem nagyon sikerült.Miután újra kezdődött az utolsó év és visszamentünk a suli városába albérletbe javult a helyzet ismét mert többet láthattam a barátaim csoporttársaim,kezdtem összeszedni magam,kezdtem szerencsétlen fiamhoz jobban kötődni,ne érts félre igyekeztem jó anya lenni,az első 6 hét után már annyira helyre jöttem hogy a babával foglalkoztam sokat,és csak akkor búslakodtam ha aludt vagy más dajkálta.Bevallom neked kb 1 éves volt a fiam amikor a régi énemet visszakaptam amikor már úgy tudtam rá tekinteni Ő az én kisfiam,és egyre jobban hiányzott ha nem voltam vele.

nagyon szégyelltem magam és most is szégyellem azt az időszakot,de képtelen voltam kimásznia gödörből,mondom legalább 3-4 hónap kellett még elértem a gödör feléig,és 1 teljes év mire ki másztam.Persze tudom könnyebb helyzetben voltam annyival,hogy a párom mellettem maradt,de az a mai napig fáj,hogy sok barátnőm hogy elfelejtett hiába próbálkoztam,igyekeztem,és irigylem kicsit azokat akiknek semmi ilyen problémájuk nem volt.Ami nekem segített,az,hogy igyekeztem eljárni találkozni,kikapcsolódnia barátaimmal,elkezdtem tornázni,hogy jártam a suliba néha órára,Zhzni,vizsgázni,adtam magamnak egy órácskát amíg gyantáztam ültem a kádban,szemöldököt szedtem stb,hogy feltöltődjek,esténként vicces filmeket néztem egy kis nasival,sokat sétáltam a babával ahogy nőtt egyre könnyebb lett,engem egy-egy vásárlás is boldogsággal töltött el még ha igazán apró dolgot vásároltam, a babruhák a mindenem a mai napig.Jelenleg 23 éves vagyok,még néhány vizsgám van hátra és az államvizsga párom dolgozik,én most végeztem a szakmai gyakorlattal remélhetőleg következő félévtől tudok majd dolgozni,lassan 20 hónapos fiam bölcsis,ma már nincs olyan problémám,hogy bánok bármit is kivéve azt amilyen állapotban voltam, a kisfiam egy kiegyensúlyozott,boldog,társaságkedvelő édes kis Töpörtyű nagyon oda vagyok érte.Azt kell mondjam,hogy iszonyatosan nehéz volt az elmúlt 2 évem,és rengetegszer kellett helyt állni sok volt a nehézség,és tényleg rengeteg mindent köszönhetek a szüleimnek is,hiszen már 3an lakunk apukám lakásában,és van autónk is,a sok babacuccot a most 5 éves kisöcsémtől örököltük ami nagy segítség volt,bár mi tartjuk el magunkat a baba születése óta rengeteget segítettek és segítenek és itt nem csak pénzről van szó. Szeretnék neked kitartást kívánni,jó egészséget és a legjobbakat,és bármi van írj nekem nyugodtan igyekszem segíteni! 23L