Válaszoltnátok nekem őszintén? Te "magadnál" voltál amikor természetes úton szültél?

Rám úgy kellett rámszólni, hogy megnézhetem a babát... Teljesen kivoltam, hogy három doki szedte ki belőlem a gyereket, nagyon intenzív fájásaim voltak, szinte egybefüggőek órákon keresztül, szóval addigra annyira kimerültem, hogy hirtelen föl sem fogtam, hogy vége.

A hasamra tették a picit és én hozzá sem értem, csak néztem, hogy úristen, ez a gyerek jött ki pár perce belőlem... persze boldog voltam, de nem a filmeken látható boldogság volt ez, hanem egy sokkal lassabban kibontakozó boldogság. Először észhez kellett térnem és akkor már meg mertem simogatni a pici ujjait, a buksiját, megpuszilgattam, egyáltalán szoktam a gondolathoz és az érzéshez, hogy aki 9 hónapon keresztül a hasamban volt, az most hirtelen már kézzel fogható. Nagy "trauma" ez a szülővé válás :D Egyáltalán nincs veled baj, szerintem teljesen normális a reakciód.

Ami még engem nagyon bántott később, az az volt, hogy amikor hazajöttünk, pár napig annyira idegennek éreztem az egész környezetemet, teljesen más ritmus szerint éltünk, minden olyan furcsa és más volt, néha úgy néztem a kiságyra és a benne szuszogó babára, mintha csak egy idegen kisbaba lenne, nem is az enyém. Azután észrevétlenül nőtt hozzám és vált természetessé az érzés, hogy ő már hozzám tartozik és remélem, hogy nagyon nagyon sokáig velem lesz!

Az elsőnél én sem voltam magamnál. Amikor megszületett rengeteg vért vesztettem, annyira gyenge voltam, hogy amikor közölték, hogy minden oké vele, csak annyit tudtam mondani, hogy jó, de se megkönnyebbülés, se öröm, semmi. 8 óra múlva kaptam csak meg. A vajudásból és a szülésből szinte semmire nem emlékszem.

A másodiknál készültem, hogy odafigyelek minden pillanatra. Hallottam mikor leesett a szívhang, bepánikoltam, rögtön kérdeztem, mi van vele, szinte minden percre emlékszem. Már a szülőágyon szoptattam, és nem akartam visszaadni.

Nem veled van a baj. Így élted meg, a következőnél (ha lesz) valószínű másképp fogod.

Én elsőre ébredéstől számítva másfél óra alatt szültem meg. Nem volt egészen 3 kiló. Gyorsan ment. Azt a szülésemet úgy jellemezném, mint mikor a filmekben látni, hogy tolják a sérültet egy kórházi folyosón és nincs egészen magánál, csak néha fel-fel villannak képek előtte, ahogy a lámpák alatt elhaladnak. Na ilyen volt az első, nagyon sok mindenre nem emlékszem. A fájdalomra sem, pedig tudom, hogy fájt. Nem kaptam f.csillapítót, ne is volt rá idő. Boldog is voltam, de aggódtam is kicsit, mert 5 héttel jött korábban.

Másodjára max jóslóim voltak, amik nem voltak igazán fájások. Aztán doki megnézett (ekkor már 5 nappal hordtam túl) és burkot repesztettek, onnantól jó másfél óra múlva lett meg a fiam. Nem is hasonlított az első szülésre. Mindenre emlékszem, a fájdalomra is, mert ez most sokkal rosszabb volt. Igaz 5 kilósan született a fiam, így nagyon örülök, hogy sikerült ilyen gyorsan megszülni. Nevettem is utána, elég vicces volt, ahogy a doki, a szülésznők és a csecsemős is azonnal tippelni kezdtek, ahogy meglátták, hogy na mekkora lehet. :D Aztán utána is a folyamatos boldogságot csak az zavarta meg, mikor a doki varrt össze, mert az sem volt kellemes.

Nem vagyunk egyformák. Cseppet sem vagy kevesebb, vagy rosszabb, csak mert így érzed. Ezek idővel elmúlnak.

Elsőnél nem voltam magamnál. Kinyomtam magamból,aztán hátradőltem és úgy maradtam percekig... és örültem, hogy túléltem...

Másodiknál és harmadiknál viszont magamnál voltam és egyből néztem, hogy milyenek és egyből mosolyogtam is, itt már nem a túlélésre játszottam.