Honnan jött ez az őrület a 70-es években, hogy a siró gyereket nem szabad felvenni?

Az általad említett könyv már ott elveszti számomra a hitelességet, hogy majom kísérletet hoz fel példának.

Én is a 70-es években szültem. Akkoriban Dr. Benjamin Spook volt a biblia. Viszont aki tárgyilagos tudott maradni, az nem csak a könyv ajánlásai után ment a gyerekkel való nevelésben.

A majmok és a kutyák és más vad és nem vad állatok számára természetes a szoros testi kontaktus a kis védtelen kölykükkel. Csak az ember az, akik közül sokan átpaterolják másik szobába, alighogy hazahozták a kórházból a picit...

Én és a babám közt hitetetlen jól működik a kommunikáció, mert mindig reagáltam, ha segítséget kért tőlem. Egyetlen egyszer hagytam sírni, mert úgy ítéltem meg, fontosabb dolgom van, mint karba venni, de utólag nagyon bánom. Borzasztó volt, hogy szakadt a könnye, és a legborzasztóbb az volt, hogy odahúztam a közelembe a pihenőszékben és nem vettem fel jó 10 percig, amíg fel nem mostam. És ez azért volt szörnyű, mert akkor élte át először azt, hogy hiába hívott, hiába voltam ott, nem siettem a segítségére. A végén már vele bőgtem. Akkor fogadtam meg, hogy ezt soha többé. Én inkább kivártam, amíg saját maga válik le rólam annyira, hogy 20-30 perceket is elüldögél már a pihenőszékben, ha közben lát és tudom csinálni a dolgom. Meggyőződésem, hogy azért jutottunk el idáig, mert pontosan tudja, ha szüksége van rám, azonnal ott vagyok, azonnal a karomba veszem. És még csak 3 hónapos, tehát nem éveket kellett erre várni.

Engem már felvilágosítottak ennek a korszaknak az anyukái, hogy csukjam rá a szobaajtót, ne ringassam, mert összerázom, adjak cumit neki, ha sír, ne aludjak mellette, ne aludjak vele egy ágyban, hagyjam sírni és meg fogja unni, stb...stb...stb...

Mielőtt anya lettem volna, azt hittem, utálom a gyerekeket, annyira idegesítettek, de most inkább azt gondolom, az az anya, aki képes rácsukni a síró kisbabájára az ajtót, na az nem szereti a gyermekét. Mert én, aki elvileg rühellem a gyerekeket, de megőrülök az enyémért, soha, soha nem tudnám magára hagyni, ha hív. Ha alszik is és elvileg azt csinálhatnék, amit akarok, 5 percenként ránézek, minden rendben van-e.

Igaz, nem tudok tőle főzni, és 3 hónapja gyakorlatilag a karomban van ez a kis majom, de olyan őrületes szerelem és boldogság a jutalom, amit meggyőződésem, hogy nem érezhet át az, aki az ösztönei ellen dolgozik.

Én pl. a kutyáimmal is lazán együtt aludtam, bár a legtöbb ember ezt is elítélné...De a legtöbb ember soha nem is kap annyi boldogságot a kutyáitól, mint én.

Végülis az egészen azt hiszem, nem múlik semmi más, mint az, hogy boldogok leszünk-e.

Most hogy 3 hónapos, már tudom, mikor hisztizik, olyankor már nem mindig engedek, pl. ha pelenkázás helyett inkább sétáltatna, nem érdekel, könyörtelenül átpelenkázom, ha hisztizik is kicsit miatta, az nem olyan sírás. De ha a sírásával engem hív, megyek azonnal.

Én nem hiszem, hogy az elkényeztetés, hogy mindig ott vagy, ha a gyereknek szüksége van rád.