Van olyan szülő, aki megbánta a gyerekvállalást és ezáltal nem tudja igazán szeretni a babáját, gyerekét? Vagy tehernek, nyűgnek érzi a nevelést/törődést? Tud változni idővel ez az érzés?

Én kicsit sem bántam meg a gyerekvállalást, csak azt a részét nem tudtam tartani, amit "klasszikusan" kellett csinálni. Próbáltam magamat tartani a könyvben leírtak szerint a : szoptatással, hozzátáplálással, utazással, altatással, hogy no cumi, ciciztetés éjjel is, hogy a gyerekről szól minden magammal szemben is és ezt a részét megbántam. Nekem a saját megérzésem és ösztönöm szerint kellett csinálni a gyerek mellett a dolgaimat, az ellátását, a takarítást,a vele együtt utazást, hogy magamat intézem és ebben is részt tud venni a fiam, a saját ellátásunkat stb. és onnantól nekem helyreállt a rend, egyáltalán nem bántam meg, csak a sok féligazságot és kényszert, amit ránkjavasoltak :/

(megjegyzem, utána sokkal jobb lett a helyzet is, amikor a magam feje szerint oldottam meg mindent, nem az szerint, hogy hogyan kellene stb.)

En az elso lanyommal kapcsolatban erzek igy neha. Nagyon kikesziti az idegrendszeremet. Tervezett gyerek volt o is pedig, de nem gondoltam, hogy ilyen lesz. Sajnos termeszetre pont az a tipus, akit amugy az eletben messzire elkerulok, mert gyulolom az ilyen embereket. O is beszologatos, eroszakos, raadasul hiperaktiv, hisztis, nagyon feszegeti a hatarokat. Neha eszembe jutott, hogy odaadom az apjanak, de aztan meggondolom magam, mert ott meg rosszabb lenne neki, en legalabb probalom nevelni. Szeretem ot a magam modjan, de nem merek megnyilni neki pont az elobbi termeszete miatt. A kisebbet viszont imadom, szivvel-lelekkel, de teljesen mas a ket gyerek. Amikor a nagylany kisebb volt, sosem ereztem igy, mint most. Nem bantam meg, de neha nagy tehernek es nyűgnek erzem.

Most johetnek a lepontozasok, itt ugyis szokas, hogy aki oszinte es nem csak a rozsaszin kodot latja, azt ugyis lehuzzak a sarga foldig.

Itt sokakkal én se értek egyet, de nem pontozok le senkit, mert legalább őszintén leírták, mit éreznek.

Én 23 évesen estem teherbe, igazából "engedtem" a férjemnek, mert ő már nagyon szeretett volna babát. Én még vártam volna. Amikor megszületett, pár hétig én is hasonlóan éreztem, gőzöm sem volt, hogy kell egy kisbabával bánni, nem készültem fel lelkileg egy pillanatig sem terhességem során arra, hogy innentől már nem azt csinálok, amit akarok, nem annyit alszom, amennyit akarok. Az első pár hét nagyon megviselt, és olyan sokan mondják azt, hogy "majd amikor a kezedben tartod először, mekkora boldogságot fogsz érezni", hát ez nálam sem így volt. Ez a mindent elsöprő anyai érzés belőlem még hiányzott.

Még azt sem tudom pontosan megmondani, hogy hány hónapos lehetett, amikor ez maximálisan kialakult bennem, DE kialakult.

És a kérdésedre válaszolva, igen, tud változni ez az érzés. Most 2 éves múlt a kisfiam, szeretem, imádom, hatalmas boldogság, főleg mikor azt mondja: Anyuci, szejetjek!:) Tele van élettel és szeretettel, mókázós, jó kisfiú.

Nem lehet nem szeretni.