Csak engem hangol le ez a gondolat?

ezt én is éreztem, érzem, hogy most van egy babám/kisgyermekem, aki soha többé nem lesz, csak most "nekem", mert felnő

és milyen érdekes, hogy nincs állandósság.

de én sokkal orientáltabb vagyok arra, hogy remélem önálló lesz, aki megállja az életben a helyét, be tud illeszkedni a társadalomba és majdan nyugodtan tudom mindig álomra hajtani a fejem, hogy miatta nem kell, aggódjak.

szóval én nem is azon szoktam letargiázni, hogy "elveszítem", hanem inkább logikázok mindig, hogy csináljam, hogy a sikereit meg tudjam alapozni. ez a felelősségérzet dominál inkább bennem.

Rengeteg gondolat kavarog a fejemben a kérdésed kapcsán. Először is de, lehangol, sokszor filózom én is ugyanezeken, amiken Te. Olyankor próbálom elterelni azzal a figyelmem, hogy a jelenre koncentrálok, arra, hogy olyan kicsik és védtelenek még a gyermekeim, még olyan sokáig lesz rám szükségük ilyen intenzíven, mint most.

Nekem sokszor már az is fáj, ha arra gondolok, hogy nyáron visszamegyek dolgozni, ősztől a gyerkőceim pedig oviba és bölcsibe, és azzal végetér az életemnek az a szakasza, amely csak és kizárólag a gyermekeimről szólt, akiket annyira vártunk.

A fiam 2,5 éves, örök szerelem, amit iránta érzek. A kislányom 11 hónapos, igazi belevaló csajszi, imádom. De a fiammal való kapcsolatom miatt jobban aggódom. Vszleg azért, mert én is lány vagyok, anyukámnak az örök kislánya, mindegy, milyen korban járok épp. Tudom, hogy ha ügyesen csinálom, a kislányom mindig a kislányom lesz, aki még 30 évesen is a simogatásomat kéri. De nem tudom, hogy a fiúk hogyan működnek. Picit összeszorul a szívem, hogy a kisfiam egyszer majd már nem akarja, hogy megöleljem, nem az lesz az első gondolata, hogy az édesanyjával mindenét megossza. Tudom, ez az élet rendje, remélem is, hogy egészségesen alakul minden, és mindketten megtalálják a párjukat, a számításaikat az életben...de akkor is nagyon hiányozni fognak a babás gyermekeim...