Nektek is nehéz volt meghozni a döntést hogy legyen-e második baba?

Nem! A döntést nem volt nehéz meghozni. Vagyis oké néha ment a vacila de összeségében mind a 2en akartunk tesót a lányunknak aki most idén év végén tölti 3-at:)

A kérdés csak az volt, h mikor? Milyen korkülönbséggel? Mindent számításba vettünk..

Én is féltem. A lányomon kivűl én nem láttam annyira nagyon imádom. Félelem volt bennem.

Nekem is volt sok sok de-de-de... :) meg minden más..:)

Úgy döntöttünk kis(ebb) korkülönbség lesz.

Első hónapban rögtön meg is fogant a második babánk.. Most leszek 13hetes:)

És tudod mit? Szinte már semmi kétely nincs bennem:) imádom már most:) alig várom, h megszülessen és eljöjjön az az idő mikor együtt vandálkodhatnak:) cseppet sem bántam meg a döntésünket.

Mindig is ott fog motoszkálni benned a gondolat.. Sztem ez nem múlik el ameddig nem hozol egy döntést a kicsi mellett.

Én nagyon nagyon rég meghoztam. Régebb óta vágyom rá mint ahogyan magamnak azt bemertem volna vallani... Mert be voltam xarrva;)

De mint írtam Imádom a kis tökit már most:)

És élvezem a tehességet:)

Nem, nem volt nehéz a döntés. Végrehajtani volt nehéz mert 7 évbe telt majdnem. A harmadiknál sem volt nehéz meghozni a döntést, 2 éve nem jön.

Első szülésem pokol volt, másodiknál komplikációk voltak.

Fiam 2. születésnapján fogant meg a tesó (még nem született meg).

Én őszinte leszek veled: az elhatározás könnyen jött, a baba is könnyen fogant, igazából rögtön, viszont ahogy pozitív lett a teszt, szégyen, vagy sem, de elsírtam magamat. És nem a rózsaszín örömtől, hanem a félelemtől. Meg a pániktól. Hogy te jó ég, jól átgondoltuk e ezt, annyira klassz az életünk így hárman, olyan jó napi rutinunk alakult ki, van időnk a gyerekre, egymásra, mindenhogy jól vagyunk most... meg hogy te jó ég, mi lesz velem, hogy fogom ezt túlélni (komplikációval tarkított császárral született a gyermekünk és elkezdtem félteni magamat...) aztán ez a pánik ahogy jött, úgy szépen ment is, és hihetetlen szeretettel, tervezgetéssel és nyugalommal várjuk a kicsit. És nagy boldogság látni azt is, ahogy a "nagy" minden egyes nap jön a pocakomhoz, simogatja, beszél neki és tervezgeti, hogy ha megszületik a kicsi, miket fognak együtt játszani.

Nem mondom, hogy a szüléstől nem félek, mert de, de ez annyira eltörpült már, mert érzem/érezzük, hogy a mi családunk így, négyen lesz kerek egész...