Hogy fogadta a párotok, családotok azt, hogy nem úgy reagáltatok a babára, ahogy kellett volna?

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy szülés utáni depresszióm van. Pedig belegondolva semmi okom nem lenne rá... A terhességem problémamentes volt, császárra készültünk végig, így tudtam, mire számíthatok. A kórházi napok alatt még nem is volt gond, itthon kezdődött. Nem érzem azt az igazi anyai szeretetet, nem ragaszkodok a babánkhoz. Nyilván nem hagyom egyedül, és vigyázok, figyelek rá, ellátom, de ha itt van valaki segítségnek (pl anyukám), akkor simán vele hagyom, vagy nem érzem hogy baj, ha elviszi sétálni, én pedig maradok itthon pihenni. Úgy érzem, hogy sokkal boldogabb voltam a baba születése előtt. Néha meg is ijedek, hogy "úristen mekkora felelősség ez, nagyon nem vagyok rá felkészülve", és valószínűleg emiatt is van, hogy nem akarok, nem szeretek kettesben lenni a babával.

Csak közben valahogy úgy érzem, mintha magamnak generálnám ezt a problémát. Hiszen a férjem rengeteget segít, felkel éjjel a babához, folyamatosan a kedvemben jár. Jönnek a szüleink, nagyszüleink is mindig, tényleg nem lehet panaszom. Mégsem érzem azt, amit egy anyukának éreznie kéne. Szeretnék segítséget kérni (pszichológus), viszont a családomat sem szeretném ebből kizárni, és elkerülhetetlen, hogy ne tudjanak erről.