Elkezdte a legkisebbem az óvodát, nem tudok magammal mit kezdeni, csak önsajnálatba kezdtem, hogy senkim nincs? Bőv. Lennt

Nem vagyok egy életünket kitárulkozós típus, nehezebben is barátkozom, ez valami hozott dolog lehet, mert anyám mindig mindnehol rámszólt, ha megszóllaltam, vagy azért mert szólok, vagy mert rosszat mondok :( Ez úgy talán megmarad.

Egy hosszú kórházi betegség, kezelésen vagyunk túl, az emberek szépen lekoptak. Nem mondom, hogy barátok, mert az akkor nem lehet barát. Volt, aki nem tudott a helyzettel mit kezdeni, volt aki ugye csak a napsütésben van jelen és volt aki súlyos betegségre a nagy bajra j9tt nekem, hogy adjak probiotkimuot, mert az övének jó volt (vírus esetlén), ez utóbbi volt nekem sok. De szépen elmaradoztak az emberek, míg mi küzdöttünk az élhető életért.

Mivel sok pénz kellett, férjem kiment külföldre pénzt keresni (nekünk még van 2 nagyobb gyerek is).

Egy ismerős maradt meg, de annak is csak arra vagyok jó, ha más nincs neki, és panaszkodni akar. Fogalmam nincs őt miért nem törlöm telefonból stb, hisz sose kérdezi meg velünk mi van. Ha meg is kérdezi vagy nem várja meg mit válaszolok, vagy megvárja és máris félórákat a saját baját mondja.

Szóval rájöttem most , hogy rettenetesen magányos vagyok. Persze férj van, de esti telefonbeszélgetés nem elég...Munka nem tud szóba jönni, hisz pár órás az ovi..

Hogy építsem magam fel?? :( Vagy más ez így marad. Most ha félreteszem az itthoni dolgokat, megtudnék inni vkivel egy kávét,vagy sétálni. De nincs SENKI! :(