A testvéremnek segítségre van szüksége, hogy nyomatékosítsam ezt benne?

Tesómmal elég különbözően alakult az életünk, míg ő 24 éves korára már háromgyerekes anya lett, én inkább továbbtanultam, karriert akartam, külföldön élni huzamosabb ideig, jól érezni magam. Ő 19 évesen lett terhes először, és hiába lett otthon megígérve, hogy ettől függetlenül befejezi az egyetemet, az unokaöcsém még 1 éves sem volt, mikor újra terhes lett. Kívülről úgy látszik, hogy minden rendben van, nagy ház kutyával, 3 gyerek, boldog család. Közben meg heti 2-szer felhív sírva, hogy mennyire elege van ebből az egészből, hogy ő otthon cselédnek van nézve, a férje annyit sem segít neki, hogy munka után elmenjen a boltba, ha kell valami. Már a 3. gyerek előtt sem volt jó a kapcsolatuk annyira, de a nővérem akarta a legkisebbet, hogy "majd az segít és összekovácsolja őket". Nem így lett, sőt, rosszabb lett csak. Hol a férjére, hol a gyerekekre panaszkodik. Amióta otthon vannak, csak rosszabb az egész. Olyanokat mond, hogy egyszer felköti magát a nappaliban, vagy felvágja az ereit a fürdőkádban, vagy ha elaludtak a gyerekek, összepakol és szó nélkül elmegy. Nem mindig mond ilyeneket, de szerintem ez már egyszer-kétszer is ijesztő... Mellé jön az, hogy folyton kesereg, hogy nem tanult tovább, hogy nincs élete, nincsen semmije. Ez a másik, hogy azt mondja, szíve szerint elválna, de mégis hova menjen 3 gyerekkel, végzettség és diploma nélkül, meg kinek kéne úgy. Már ezt is mondtam neki, hogy nem kell a három gyerekkel mennie, maradhatnak az apjuknál is, és akkor vele lennének hétvégén (szerintem ez nagyon jót tenne neki amúgy). Erre, hogy "mit gondolnának arról mások"... A szüleinkkel erről nem beszél, mert szerintük nincs olyan, hogy valaki depressziós, az olyan ember csak unatkozik, és menjen kapálni a kertbe, majd akkor nem lesz depressziós a nap végén. Pszichiátert, pszichológust és kineziológust is javasoltam neki, de fél elmenni, mert mi van, ha a férje, vagy a barátaik megtudják, és mit gondolna róla a szakember, hogy menekülne a saját családjától.

Szóval én úgy érzem, hogy ő rengeteg mindent elnyom magában, mellé jön a folyamatos frusztráció és keserűség/irigység. Én nem ezzel foglalkozom, nem tudok neki szerintem hatékonyan segíteni, hogy az jó legyen hosszútávon.