Elképzelhető- e az hogy valójában rengeteg szülő bánja meg, hogy gyereket vállaltak, csak félnek ezt nyilvánosan kimondani és ezért azt hazudják kifelé, mennyire boldogok, miközben nem is azok?

Igen, NÉHÁNYAN megbánják,de ez nem jellemző.

Szerintem nehezebb, mint sokan gondolták, és vannak nehéz időszakok, de nem gobdolom, hogy sokan huzamosan vagy véglegesen bánják.

Ez nem egy fekete-fehér történt. Volt olyan pillanat is, amikor megbántam és olyan is mikor azt gondolom hogy ez egy fantasztikus dolog. Kérdés, melyikből van több Illetve melyiket engeded be az életedbe és a gondolataidba. Plusz aki egy gyerektől várja a boldogságot, az csalódni fog, bármilyen könnyű is azzal a gyerekkel és azt fogja mondani, megbánta.

Igen, van aki komolyan megbánja. A tobbseg meg időnként kerül olyan helyzetbe, hogy megfordul a fejében. Nincs ezzel semmi baj. Az embernek van egy elképzelése a gyermekvallalasrol és ez a legtöbb esetben egyezik a valósággal. Néha viszont egészen más a valóság és amit elkepzelt: na ilyenkor van a valódi megbánás.

Szerintem erről nem lehet statisztikát vezetni. Legtöbben szerintem úgy vannak ezzel, hogy vannak olyan helyzetek, mikor megbánják, máskor meg nem, ahogy a 3. válaszoló is írta.

Én azt látom magam körül, hogy rohadt nehéz, viszont senki nem adná vissza a gyerekét, innentől kezdve sztem maga a kérdés is irreleváns, mert a megbánás nem egyenlő azzal, hogy néha leküzdhetetlenül nehéznek érzünk vmit. Ez a kihívások lényege, hogy megbirkózzunk velük és elnyerjük a jutalmunkat. Van egy mondás, hogy a harcosok legnagyobb jutalma az, hogy tovább küzdhetnek. Az, aki a partvonalról formál erről véleményt, nem is tudhatja, milyen ezzel megküzdeni és megélni a jó oldalát.

Én sem gondolnám, hogy ez ilyen fekete vagy fehér dolog. Nekem nagyon máshogy alakult minden, mint ahogy elképzeltem. Kezdve a terhességgel, a szülésen át, egészen a gyerek személyiségéig. Iszonyú nehéz természet, ha valaki előre levetíti videón, hogy milyen nehézségek elé állít az anyaság, akkor tuti, hogy nem vállalom. De a sok nehéz pillanat után mindig jön legalább ennyi jó is. Persze vannak időszakok, mikor ez vagy az van túlsúlyban, ami iszonyú nehéz tud lenni. És baromira hiányzik, hogy végig tudjak gondolni bármit anélkül, hogy az "Anyaaaa" hívószó ne töredelje szét a gondolataimat 3 percenként. De mikor csillogó szemekkel átölel az tényleg hihetetlen érzés, vagy mikor közösen nevetünk valamin. Bármennyire giccses, vagy közhelyes is. Nem azt mondom, hogy ez kárpótol mindenért, hanem azt, hogy ezek a pillanatok feltöltenek, és emlékeztetnek, hogy minden nehézség ellenére is mennyire szeretem ezt a kis anyán csüngő makit. (2 éves egyébként)