Van itt olyan, aki a gyerek születése után sem bírta elfogadni, hogy neki ezentúl más lesz az élete?

Nem tudom, hogy válaszolhatok-e úgy, hogy nem rólam van szó, hanem testvéremről?

Azért leírom, aztán meglátod, hogy erre voltál-e kíváncsi.

Olyan értelemben nem tervezett gyerek volt, hogy ő maga sosem vágyott rá, nem is az az igazi anya típus (párom pl minden egyes találkozónál fel van háborodva, hogy hogy lehet valakinek ennyire kevés anyai ösztöne). Mondjuk ki, csak azért esett teherbe, mert így magához tudott láncolni egy férfit (egyelőre sikeresen, bár amúgy véletlenül a férfi elmondta páromnak, hogy nem boldog, többek között amiatt sem, mert a szembe jövő Marika néni többet foglalkozik a gyerekkel, mint az anyja). Olyan értelemben beletörődött, hogy elfogadta az élete mindennapos része a gyerek, akit oviba kell vinni, meg enni kell neki adni, de azért ha nem muszáj, nem ő intézi ezeket a dolgokat, hanem a férje. Amiből lehet, kihúzza magát. Mikor együtt vagyunk és a gyereknek valami kell, sosem az anyjához fordul segítségért, mindig apához megy, ha kell egy pohár víz például. Soha nem ül le vele játszani, ha eljön az esti rutin ideje (fürdetés, vacsora, esti mese stb), akkor mindig a férjének szól, hogy intézze ő. Lényegében számára minden ugyanolyan, mint előtte, annyi, hogy néha mindenképpen van feladat a gyerekkel, hiszen a férje sem tud mindig mindent egyedül megoldani, de az esetek olyan 90 %-ában nem foglalkozik vele, nem izgatja, éli a saját kis virtuális világát. 4 éves gyerekről van szó amúgy.

en igen. Az apa lelépett, nem tervezett gyerek etc. Az elso egy év borzasztóan nehéz volt, lelkileg, fizikailag, amikor ugye a terhesség alatt tudtam, hogy egyedül leszek, de élt bennem valami romantikus eszme, hogy ez tok jo buli lesz és lesz egy kislányom.

A kőkemény valosag brutal volt. Nemslvás, fajt mindenem, lattam hogy az emberek élik az életüket,kb meg akartam halni, aTán átfordult. Annyira megszerettem a kicsit, hogy ma már nem csinalnám vissza, nem adnám fel ezt az életet, pedig nagyon nehéz, de megedződtem.Most 14 honapos es kb december ota nem vágyok régi életemre, hanem tervezem az újat. Sok munka vna benne, brutál önismeret és hát tényleg a legmélyebben voltam, sokszor van még szar pillanatom, de már tulteng a pozitív. Nekem az segített, hogy majf elmúlik, hogy egyszer aludnk fogok és a legrosszabb forgatókönyv szerint is 12-13 év mulva "szabadulhatok". Közben koncentraltam a jo dolgokra és ez segített

En gyógyszer mellett lettem terhes, úgy hogy az orvosok szerint nem eshettem volna teherbe. Ráadásul 20 évesen. Úgy voltam vele h de jó lesz.

Szülés utáni depresszióba estem ami meginkabb megnehezítette a dolgom. Az elejétől kezdve nagyon szerettem viszont nagyon nehezen tudtam megszokni hogy nekem kell egész nap szórakoztatni. Már 2 éves elmúlt de még mindig nagyon nehéz. Ténylegesen az életemet adnám érte de vannak nehéz napjaink. Arra viszont nagyon odafigyelek hogy ne érezzen semmi rosszat.