Akik szegénységben nőttek fel, vagy egy darabig voltak szegénységben, vagy gyerekük születése után megcsappantak anyagilag, azok hogy élték meg azt az időszakot? A gyerekeitek hogy élték meg ezt az időszakot?

Amikor összeköltöztem a lányom apjával, akkor volt 1 éven keresztül egy olyan időszak, amikor azt hittem, hogy megbolondulok.

Életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy összeköltöztem a gyerekem apjával, és mivel olyan hülye voltam, mint a föld, így terhes is lettem. Egy darabig jól megvoltunk, nem volt gond, de miután kiesett a fizetésem, akkor megcsappantunk anyagilag. Mert a gyerekem apja tingli-tangli munkákból akart eltartani minket. Szeretett zöldséget ültetni és termeszteni. Amivel az volt a baj, hogy nem tudott annyit termelni, hogy megéljünk belőle (piacon árulta őket) és nem tudott annyit termelni, ami elég lett volna télre. Elmondtam neki, hogy ez így nem lesz jó, ezt rendes munkahely mellett kéne csinálni, de nem fogta fel.

Ami a pénzügyi helyzetünknél is rosszabb volt, az a ház. Csak az egyik szobában volt fűtés, a konyhában, fürdőben, előtérben olyan hideg volt, hogy kabátban főztem. Nem volt wc, így vödörbe ürítettünk.

1 éves volt a gyerek, amikor eljöttünk onnan. Hatalmas nagy szégyenérzetem van a mai napig, hogy ilyen helyzetbe hoztam a lányomat. 16 éve annak, hogy eljöttünk, de még most is szégyellem magam emiatt, hogy ilyen idióta voltam. Most már egy 100x jobb helyzetben vagyok én is és a lányom is.

Gyerekként 12-13 éves koromig elég gyatra volt a pénzügyi helyzetünk.

Nagyon rossz volt. Akkor is nagyon rosszként éltem meg, és most is rossz emlékek hada él a memóriámban.

Leírhatatlanul rossz érzés fog el a mai napig, amikor visszaemlékszek arra, hogy anyám a 6. Születésnapomon sírva felkeltett, hogy nem tudnak nekem tortát venni, és elmarad az ünneplés. Majd amikor mentem óvodába, tiszta stresszes voltam, mert előző nap elmondtam a kis barátomnak, hogy lesz a szülinapom. Féltem attól, hogy emlékezni fog rá és bekérdez, hogy miért nem hoztam tortát.

Az is rossz érzés volt, amikor nem mehettem osztálykirándulásra. Mindig görcsben volt a gyomrom, amikor megkérdezték, hogy miért nem akarok menni. Aztán az is rossz volt, amikor osztálykirándulás másnapján mindenki az osztálykirándulásról beszélt.

Az is rossz érzés volt, amikor mindenki divatos ruhákba járt, én meg hordtam a nagynéném agyonnyúzott, agyonhasznált, kőkorszaki ruháit.

Húgomnak vettem fel hitelt, amit ő b4szott visszafizetni, és eladósodtunk.

Még a kenyeret is alig bírtam kifizetni.

Hónapokig álmodtam olyanokat, hogy elveszik tőlem a gyerekeimet. Rettenetes volt. A gyerekeimnek egy túró rudit nem tudtam megvenni. Bűntudatom volt nagyon. De szerencsére talpra tudtunk állni.

A sztorimnak két része lesz:

1. Amikor kicsi voltam apum sokat dolgozott külföldön, én csak azt láttam, hogy amikor hazajött kaptunk egy csomó dolgot. Azt nem tudtam, hogy így alig adott haza anyumnak, így sokszor nem volt pénze. A sok "de jó, kuglófot/kalácsot sütünk" dologról később kiderült, hogy azért voltak sütések mert időnként anyumnál már kenyérre sem volt pénz. Ez elvileg később megoldódott, apum megértette, hogy miért nem jó, ha szinte minden pénzt elkölt kint(rokonainak is vásárolt és nem kérte vissza az árát)

2. Apum meghalt, anyum egyedül maradt két gyerekkel, az özvegyit rokkantaságiból állapították meg. Mi kamaszodtunk, lett volna igényünk arra, hogy menjünk valamerre, vagy csak legyen pár új ruha. Ebből semmi sem lett meg. Nyilván megértettük, de nagyon rossz volt amikor a suliban piszkáltak a ruháink miatt(nem volt velük gáz, csak kicsit régebbiek voltak), vagy ki kellett hagyni kirándulásokat amik nem az osztálypénzből mentek. Az ingyen könyveket is gyűlöltem, nagyon sokszor mocskosak voltak teli firkákkal. Ez a kamaszkori szegénység azóta is fáj, illetve a sok piszkálás emléke.

Alapjáraton nem voltunk szegények,de volt két olyan év, amikor apukám munkanélküli volt,anyukám meg agyvérzést kapott. Mindketten jól kereső emberek voltak és mindig megvolt mindenünk. Az a 2 év megtanított értékelni,azt amink van. A legrosszabb emlékem az volt, amikor pont karácsony előtt kapcsolták ki az áramot meg a gázt én 14 éves voltam öcsém 11. Nagyon fáztunk, ráadásul mindenki beteg volt apán kívül és gyógyszerre is kölcsön kellett kérni. Az karácsonyi ebéd köménymagleves volt meg zsíros kenyér. Fürödni sem tudtunk,csak ha átmentünk mamához. Apukámnak ki kellett mennie Angliába. Onnantól kezdve az én dolgom volt anyum ápolása és az öcsém ellátása. 14 évesen nyakamba szakadt egy egész háztartás és az öcsém. 16 éves voltam, amikor nagyjából felépült anyukám (sosem teljesen,mert rokkantnyugdíjas lett) apukám haza jött és azt mondta, hogy többé nem fog vissza menni,mert minden adósságot kifizettünk és már most van pénzünk. Talált is munkát magának hamar itthon. Azon a nyáron apa elvitt minket a tengerhez és végre nem kellett nézni az árakat. Egyszerűen nem hittem el, hogy végre vége. Ültem az étteremben kikértem a rákomat és, amikor lerakták elém elkezdtem sírni. Alig tudtak megnyugtatni. Talán ott fogtam fel, hogy vége ennek a 2 évnek.

Jelenleg 25 éves vagyok van egy 2,5 éves kislányom,de neki mindig megvolt mindene. Nem vagyunk gazdagok,de tudunk nyaralni járni és haladunk előre az életben. Remélem, hogy sosem kerülünk annyira nehéz helyzetbe,mint amibe én voltam.

12 éves korom körül kerültek anyámék rettenetesen rossz anyagi helyzetbe. De ez olyan szarul (értsd sehogy) nem kommunikálták irányomban, hogy csak arra emlékszem, amikor kiabál velem, hogy elküldött a boltba egy elég nagy pénzzel, és alapvetően jószándékúan nem csak A terméket vettem, hanem egy B-t is, mert elfogyott. De akkor sem mondta előtte, hogy ez az utolsó pénze, csak azt vegyek, amiért elküldött. Én biztosan jobban bevonnám a gyerekeinket, ha ilyen helyzetbe kerülnénk.

Szerencsére azért nem nélkülöztünk komolyan, mert nagymamámék ahol tudtak, segítettek, aztán később már eljártam diákmunkára is, és anyuéknak is lett újra stabil állásuk.

19 éves koromig putrihoz hasonló házban éltem. Dögében laktunk, ami Kisvárda mellett van. Sajnos nem nagyon volt munkalehetőség, főleg úgy, hogy se anyámnak, se apámnak nem volt meg a 8 általánosa se.

Anyám közmunkán dolgozott, apám traktoros volt.

Öten éltünk egy 40 nm-es kisházban. Hatalmas nagy kert volt, amit nem tudtunk kiélvezni, mert egyik részét benőtte a gaz, a másik részén meg rom-tanya volt (volt ott mosógéptől, rossz kenyérpirítótól, nem használt szerszámoktól kezdve minden). A kapu is rossz volt, nem lehetett becsukni, mert nem volt rajta kilincs, ezért éjszakára egy biciklilánccal kötöttük össze. Ráadásul be lehetett látni és medencézni se tudtunk, mert beláttak és zavart.

A ház télen hideg, nyáron meleg volt. Télen sokszor kabátban aludtunk.

A fürdőbe nem volt melegvíz, így a gázon melegítettük a fürdővizet. Egymás vizébe fürödtünk. Ha nekem vagy anyámnak megvolt a menstruációja, akkor mi fürödtünk utoljára, és akkor apám izzadt, koszos vizébe kellett fürdenem.

Voltak az öltözködéssel, osztálykirándulással, osztálypénzzel is gondok, amiket most nem írnék le megint, mert azt már előttem úgyis megtették.

19 éves koromig nem hagytam el soha, egyetlen egyszer sem Dögét, Kisvárdán túl soha nem jutottam. Utána jártam be a környező településeket.

(Litke, Ajak, Vörösmart, stb.) 28 évesen felmentem Nyíregyházára a Plázába és ott láttam életemben először mozgólépcsőt.

Én a csóróságba születtem bele, szóval nekem az volt a furcsa, hogy barátnőm meg az anyukája pl. játékboltba jártak. Egyszer elvittek, azt se tudtam hova nézzek.

Kaját azt mindig varázsolt anya az asztalra, de minden egyes hónapban a rezsi és a tartozások kifizetése után, újabb tartozásba kezdtünk a boltban. Hitelre vettük a húst, a kenyeret, a tejet, mindent.

Apukámat mikor kirúgták a munkahelyéről 1998-ban, ezt nem rég tudtam meg, hogy eldugta a számlákat, hogy anya ne jöjjön rá hogy nem fizette be és a kocsmában volt egész nap, mert nem merte anyának elmondani, hogy munkanélküli lett. Itt jutottunk el oda, hogy a családi házunkat el kellett adni, hogy ezeket a tartozásokat kiegyenlítsük...

Imádtam az egybevont szülinapomat a karácsonnyal, ahol kaptam egy nagyon apró valamit, pl egy plüsst, kitudja honnan, esetleg akkor kaptam ruhát, de igen sokszor "idén puszit kapsz, másra nem futotta" volt a válasz.

És a legjobb hogy cigire mindig futotta 😕

"Imádtam" hogy minden ruhám cigiszagú volt, hogy a kajámnak is cigiszaga volt amit bevittem suliba, hogy a könyveimnek és a hajamnak is csóró, csozé, igénytelen cigiszaga volt.

Hogy a legolcsóbb mosószer nyilván nem vitte ki a cigiszagot, és hogy egyetemen jöttem rá, hogy mások használnak öblítőt is.

De az egyetemi éveim se voltak kutyák, volt hogy 3 hónapig nem ettem húst (se mást amivel helyettesítsem) 3 hónapig paprikáskrumpli csak krumplival, rizs fűszeresen, és fűszeres tészta volt a kajám, mert nem telt másra.

A férjem élete ugyanez pepitában, csak ők voltak egy ideig "hajléktalanok" az anyjával és a tesójával. Rokonoknál csöveztek.

Nem azt mondom, hogy brutális életem volt, de az én gyerekem nem ezt fogja kapni tőlem. A rokonok így is lenéztek minket, mint kiderült keresztanyám utált minket.

Amikor a szüleim elváltak, anyám egyedül nevelt minket 3 évig. 11-14 éves voltam akkor. Borzasztó időszak volt, apámmal úgy egyeztek meg, hogy apám otthagyja nekünk a részét a házból, nem kellett gyt.-t fizetnie utánunk. Ugyan volt hol laknunk, de a ház is csak amolyan koszfészek volt, erősen felújításra szorult. Pénzünk nem volt, tele voltunk adósságokkal. Anyám másodállásban prostituáltként, táncosnőként is dolgozott. Nagyon szégyelltem, a suliban állandó célpont voltam. A hűtőben egy rúd parizer árválkodott csak, ruhatáram egyetlen pulcsiból, egyetlen nadrágból, két pólóból és némi fehérneműből állt. Kétnaponta mostam őket kézzel. A nagynéném azt találta segítségnek, hogy anyámra szabadította a gyerekvédelmet, folyamatosan a nyakunkra jártak, a behajtók pedig állandóan jöttek elvinni ezt azt...

Anyám egy-egy hétvégi mellékes légyottért néha hozott haza zsíros pénzt is, de annak sok nyomát nem láttuk. 3 év után hozzánk költözött a pasija, vele némiképp javult a helyzetünk, de ő meg agresszív volt, sokat bántott minket. De ez most egy másik sztori, nem a kérdésbe vág. Anyám fogalmam sincs, hogyan viselte, nagyon elzárkózott a maga kis magánéletébe, apám élte a világát, néha hazalátogatott, de segíteni sosem segített semmiben. "Miért tette volna, neki volt már saját élete... "

Mindegy is, ma már boldog családanya vagyok, jó helyzetben, szeretetben, békében.

Úgy vàllaltunk gyereket, hogy ne érezzük megcsappanásnak.

Gyerekkoromban egy fagyi is megterhelő volt a családnak.

4 szomszéddal fogtak össze a szüleim, hogy autóval 30 km-re el tudjanak menni a kerbe paprika és paradicsompalántáért.

Hónap végén mindig a fillereket tologattuk..