Miért kell ennyire pararokonnak lenni?

Első gyerek, első unoka. Én egyáltalán nem vagyok paramami, utánanézek a dolgoknak és nem aggódom feleslegesen. Ellenben a férjem parapapi, főleg ha az én vagy a magzat épsége, egészsége kerül szóba. Különösen anyósom tudja beparáztatni a hülyeségeivel. Pl nem érhetek a macskához mert a toxoplazmózis károsítja a magzatot. Nem fürödhetek csak hideg vízben mert elvérzek. Ne cipeljek, emeljek semmit mert elvetélek. Stb. Mamám oltásellenes, szerinte az oltás volt káros hatással mindkettőnkre. Anyum szerint nem szabadna már dolgozni járnom mert túlságosan megterhel. A férjem mamája meg szinte nem enged felállni sem, nehogy baj legyen. Pedig mindegyiküknek több gyereke van, sőt a férjem meséli, hogy milyen dolgokat csináltak az ő rokonai, meg az én szüleim is épp akkor építkeztek, amikor engem vártak, és nem lett baj. Nem vagyok veszélyeztetett, nem veszélyes a munkaköröm sem. Ha csak nekem mondanák, én csak legyintenék rá, de a férjemnek is mondják, hogy vigyázzon rám és ne engedjen semmit, ő meg beparázik mert mindent elhisz nekik. Szerintem amúgy simán lehet hogy erre a tulajdonságára rá is játszanak, ha már rám nem lehetnek hatással. Aztán ő meg hozzám jön sápítozva hogy kitől mit hallott már megint és csináljam úgy. Én meg hosszasan magyarázhatok mire megérti hogy nincs semmi gond és nem kell aggódnia. Értem én hogy mindenkinek az első, meg szeretnek, féltenek, stb, de ez elég megterhelő nekem. Megállíthatom valahogy a folyamatot? A rokonokkal vagy a férjemmel tudnék jobban kezdeni valamit?