Más is van úgy, hogy a gyereke semmi szeretetet nem mutat iránta?

Az első gyermekem 14 éves, és borzasztó a viszonyunk, pedig az első perctől fogva imádtam. Emlékszem a napra, amikor az első terhességi teszt megmutatta, hogy létezik, olyan volt, mint egy áldás, egy ajándék, minden megváltozott akkor bennem, olyan volt, mintha kisütött volna a nap felettem. Emlékszem, milyen harmonikus szimbiózisban léteztünk együtt az első években, imádtam az anyja lenni, és nagyszerűnek láttam őt. Nem voltam tökéletes szülő, nagyon fiatal voltam még, és ma már sokmindent másképp csinálnék, lazább lennék sok tekintetben, más dolgokban meg következetesebb, de azért annyira szörnyű sem voltam. Boldogok voltunk. Aztán ahogy nőtt, kezdett egyre agresszívebb lenni, ovis kor végére már voltak szörnyű pillanatok, de igazán 8-9 éves korában robbant be a szörnyeteg énje. Évek óta alig van egy kedves szava hozzám, mindenért morog, mérges, dühös, korábban fizikailag is, ma már csak verbálisan agresszív, önző, lusta, semmire sem lehet megkérni, és nulla mértékben van tekintettel rám. A másik két gyerekem tele van kedves gesztusokkal, kifejezik a szeretetüket, gondoskodóak, együttérzőek, teljesen másképp viselkednek. A nagylányommal a puszta hétköznapi interakciók is borzasztóak. És én is dühös leszek, amikor ilyen sggfej módon beszél. Mostanában legszívesebben a földhöz vágnék dolgokat, csak vegye már észre magát! Így egyszerűen nem beszélhet egy ember a másikkal! Soha, sehol! Annyira rettenetesen fáj. Úgy érzem semmi szeretet, jó érzés nincs benne irántam. Egyszerűen nem értem, hogy jutottunk ide azzal a lénnyel, aki maga a tiszta öröm volt számomra egykor. Én a mai napig imádom, de úgy érzem, kígyót melengetek, egy szörnyeteget nevelek. Életem legklasszabb élmenyéből a legszörnyűbb dolog lett ő az életemben. Legutóbb, amikor úgy beszélt velem, mint egy darab kakival, megkértem, hogy ne vegyen részt a szülinapomon, nem akarom őt látni és ezt hallgatni, és nem akarom, hogy a bunkózásával és mérgelődésével mindenkinek elrontsa a kedvét. Biztos fáj neki, amikor ezt mondom, de egyszerűen nem bírom elviselni, amikor ilyen, egy csomót sírok miatta, amikor nem lát, néha legszívesebben megszűnnék létezni. Szerencsére a másik két gyerekem és a férjem meleg, szeretetteljes közeget alkotnak körülöttem, miattuk érdemes élni, de a legnagyobbam teljesen kikészít, ha csak ő lenne, élni se lenne kedvem már rég.

Sokkal könnyebb lenne letojni a szörnyűségeit, ha nem szeretném, de sajnos szeretem, pont úgy, mint a testvéreit, ezért nem tudok szabadulni tőle és hátat fordítani neki, pedig a saját mentális és érzelmi önvédelmem érdekében ez lenne a racionális.

Érzett már más is így? Nem hiszem, hogy csak a tinikor hullámvölgye volna ez. Én tartok tőle, hogy nem múlik el. Szerintem még pár évig kínoz, aztán elköltözik, és örökre elromlottak maradnak a dolgok vele, és örökké fájni fog.

Más járt már hasonló cipőben?