Melyek azok a pillanatok, amikor igazán élvezitek a gyereknevelést? Több az öröm, mint a nyűg?

Aki nyugnek erzi az ne valaljon gyereket...nyilvan vannak jobb es rosszabb pillanatok,de en meg sosem ereztem nyugnek.

Max farasztonak.

Annak aki alkalmas a gyerek vállalásra, FELKÉSZÜL anyagilag, érzelmileg és tudja hogy mivel fog járni annak valószínű hogy jó lesz, mert hiába próbáljuk ezt takarni, szépíteni, ok-okozat.

Nem lesz SEMMI olyan mint előtte, se a tested, se a szokásaitok, nincs az amit akartok akkor amikor akartok, ha szerencsétek van, akkor alvás nélkül alig 1 évet kell kibírni, ha pedig nincs akkor többet. A gyerek nem úgy fog reagálni ahogy te azt gondolod vagy elképzelted. És akkor még van egy másik ember is, aki valljuk be, vagy ott lesz vagy nem, ez majd akkor dől el ha ott fogtok tartani.

Stb. stb.

Nem mindenkinek éri meg feláldozni az életét, és ez így van jól, csak ideje lenne belátni és nem azért szülni mert “kell” vagy mert a másik akarja vagy mert unoka stb kell…

Nem mindenki való szülőnek!!! Azoknak nyűg/ bánják meg akik túl sokat vállalnak és akiknek ez a szerep nem való!

Ezek csak tények, nem propaganda, van akinek megéri, van akinek nem.

Addig ameddig nem tudod melyik vagy, addig úgy sem vagy elég érett a feladathoz, hiszen magadat sem ismered eléggé.

Ez a minek vállaltál gyereket szöveg kva unalmas. Amíg nincs gyereke az embernek, simán úgy látja, hogy oké, az első időszakban nem alszunk, nehézség lesz ez meg az, de hát ez van, más is kibírja, én is. Aztán amikor ott van 3D-ben a valóság és az ember lánya hallucinál a nemalvástól és nem látja a fényt az alagút végén, akkor baromira szakad a cérna hogy oké, akkor ennyi volt, nevelje aki akarja.

Nekem az első két és fél év kegyetlen volt. Igen, inkább nyűg és horror, amiben voltak jó pillanatok. Volt egy csomó nehézség, aggodalom, állandóan probléma volt az alvás. Aztán amikor az alvás enyhült, jött a dackorszak, több órás fejhangon ordítás olyan dolgokon amit épeszű ember észre sem vesz. Szerencsére az ilyen empatikus hozzáállás mindig segített hogy magadnak szülted meg te vállaltad, és ezzel jár. Nem, egy iskolára való gyerek van a családban és látom, hogy messze nem minden gyerek jár ezzel vagy ilyen fokon.

Aztán most ahogy közelítünk a 3. szülinaphoz, pár hónapja valami átkattant neki és konkrétan alig van gond vele. A tomboló hisztik száma szinte nulla, leginkább duzzog ha valami nem tetszik. Nyit a világ felé. Egész nap csacsog, kérdez. Nehézségek vannak, de messze több az öröm és a pozitív visszacsatolás. Először a születése óta. Nem ugyanaz így gyereket nevelni, mint az előtte lévő több mint két év agyhalál, és igen, így már az önbizalmam is helyreállt, hogy nem én vagyok az alkalmatlan szaranya, hanem ez egy brutális nehéz időszak volt egy nehéz természetű gyerekkel és önmagammal.

Én most abszolút megállítanám az időt, ha tehetném :) Nyáron lesz csak 3 éves a nagy, 5 hónapos a kicsi, én mindenféle nemalvás és nehézség ellenére most élvezem a legjobban az anyaságot. A kicsi még kicsi, cuki, nincs vele sok gond, lerakod a szőnyegre és elvan magában, nem tud még kúszni (bár szeretne :D ), szóval még ott is marad, nem kell folyton utána rohangálni, szóval ő a "békés" gyerek :D A mindjárt 3 éves nagylányom meg egy tündér, végtelen fantáziával, akivel már lehet együtt játszani, mármint tényleg együtt, kitalál dolgokat, felfedez. A múltkor kis színházat tartottunk a plüssállatainak, énekelünk-táncolunk sokat, a most-már-végre jó időben kimegyünk a parkba és szedünk virágokat és látod rajta, hogy észrevesz minden kis pici apróságot, ami téged már nem érdekel, és akkor lehet neki mesélni a bogarakról-virágokról, mi hogy nő, mi a szerepe a világban, és őt ez még ÉRDEKLI, leköti, kíváncsi és kérdez és ez aaaaaaaaaannyira fantasztikus. Kicsit én is újraélem vele így a gyerekkorom :) Meg már együtt kreatívkodunk, húsvétra egy rakás kis saját készítésű díszt csináltunk közösen, nyilván nem lettek még húdeprofik, de annyira szórakoztató volt vele festegetni, vagdosni-ragasztani, tojást festeni meg minden, szóval én nagyon örülök neki, hogy végre ebben a korban van, amikor már tudunk közösen is csinálni dolgokat, és nem az van, hogy elérakok valamit és vagy játszik vele, vagy nem. Mindeközben meg olyan kis önálló, dagadok a büszkeségtől, amikor látom, hogy félelemérzete nem lévén (helyette is én félek néha :D ) vagányul nekivág a világnak, és bumm, sikerül neki egy csomó minden, amiről azt hinnéd, hogy nem. És példaértékű a kitartása, ha valami egyből nem sikerül, akkor ha a fejébe vette és ott vagyok támogatásnak, akkor addig-addig próbálkozik, amíg valahogy összehozza. Én ezt a lelkesedést már lassan kiöltem magamból, szóval örülök neki, hogy én is tudok tőle tanulni valamit :)

Vannak nehézségek, nem az. Minden gyerekkel nehéz időnként, még azokkal is, akik amúgy könnyű természetűek. Ez szükségszerű. De én még a nehézségeket is élvezni szoktam, mert egyfajta kihívásként tekintek rá (mármint a nevelés nehézségeire, mint pl egy dackorszak vagy bármi hasonló, nem a fizikai nehézségek, mint a nemalvás miatti kimerültség) és olyan jó látni az eredményét is. Ez nem azonnali, ez sok-sok idő múlva derül ki, de amikor látod, és felismered benne a korábbi mintákat, amiket mutattál neki, meg a megküzdési stratégiát meg ilyeneket, akkor valahogy olyan jó érzés látni, hogy basszus, igen, ezt én értem el nála, ezt nem minden gyerek csinálja, nem életkori, hanem ez már én vagyok. Szerintem ez is szuper érzés.