Szerinted nem kellene a sulikban terjeszteni felvilágosításnál, hogy a gyerek nagyeséllyel az apja természetét/problémáit fogja örökölni?

Amikor azt írtam, hogy a tiniknél már látszik, hogy hogy nevelted ezt én a következőképp értettem:

Egy óvodás gyerek ha agresszív, verekszik, nem bírja a szabályokat, annak nem sok köze van a neveléshez, inkább nehezen érő típus, vagy nehéz a személyisége, vagy valami neurológiai problémája van. Ennek ellenére kb. mindenki azt szajkózza, hogy ez a nevelés miatt van így. Senki nem arra neveli a gyerekét, hogyha valami nem tetszik, akkor pofozza fel a másikat vagy ha kell neki valami vágja orrba és vegye el.

Tinikorban már beépültek a minták nagyjából és a gyermek idegrendszere sem olyan érzékeny. Van kialakult értékrendje. Az más kérdés, hogy lázadnak, keresik az útjukat, és még kevés az élettapasztalatuk.

Én is dolgoztam tinikkel évekig, és én továbbra is azt gondolom, hogy tinikorban már nagyobb jelentősége van a nevelésnek, mint kicsi korban.

"mégis minden napban, ha visszagondolok rá, hogy milyen hatások érték miattam a gyerekemet, a sok pozitív mellett sajnos negativakat is fel tudnék sorolni, és én elismerem, hogyha a gyerekemnek vannak/lesznek negatív tulajdonságai, az 99%, hogy nevelési hiba, mert a gyerek igenis az anyja tükre."

Mekkora ostoba sztereotípia ez!

A gyerek az anya tükre? Okos.

Az anya akkor meg a gyerek tükre, oda-vissza hatnak egymásra.

Adott egy fejletlen idegrendszerű kisgyerek, aki 3 éves koráig nem alszik éjszaka, sokat sír, nehéz vele. Akkor szerinted milyen lesz az anyja? Igen, kialvatlan, ingerült. Aztán egyből jön az ítélkezés, hogy hát persze, hogy ilyen a gyerek, hiszen ilyen az anyja. El kéne dönteni, hogy melyik volt előbb?

Igen, én is elismerem, hogy sokszor voltam türelmetlen a gyerekemmel. Sokszor mondtam neki olyanokat, amelyeket nem kellett volna. Sokszor volt olyan, hogy már nagyon hosszú ideje hisztizett valamiért, és a végén feladtam, és engedtem.

Csinálhattam volna másképp? Bizonyára igen. Elég könnyű ezt kívülállóként eldönteni, de amikor benne vagy, akkor nem annyira könnyű.

Aztán láttam a húgom gyermekét, aki kisbabának evett, aludt, az anyja már a 3 hónapos gyerek mellett félállásban tudott otthonról dolgozni. Én meg örültem, ha valami minimálisat tudok aludni egyáltalán, nemhogy még dolgozni!

Szóval könnyű természetű gyereket könnyű nevelni, nehéz természetű gyereket meg nehéz.

De ismertem olyan anyát is, aki alkoholista volt, egyik pasitól a másikra, egyik albérletről a másikra vándorolt, a gyereknek pokol volt az élete mellette. Egy udvarias, kedves, simulékony kisgyerek volt, felnőttnek is normális.

Szóval nem, a gyerek nem az anya tükre, azért ez ennél sokkal bonyolultabb.

32. Rossz nevelést vissza lehet fordítani néhány év pszichológussal vagy ha mázlista az ember, egy önismeretet támogató párkapcsolattal :)

Ranschburg Jenőnek volt egy előadása a Youtube-on, valami anya és gyerek sorsdöntő találkozása (most nem keretem rá). Pont ezzel kezdte, hogy vannak zülők és gyerekek, akik könnyebben kompatibilisek, mások meg nem. A szülő az egyetlen, aki feltétel nélkül tudja szeretni a gyerekét... na de elvárása, reményei már neki is vannak, akár pl. csak annyi, hogy az egészséges legyen. A gyerekvállalás egy genetikai lutri szerintem. Nem azt mondom, hogy nem számít a nevelés, nagyon is számít, főleg a példaadás, a családi légkör. De egyszerűen lehetnek a legjobb szándékú jóemberek az összes szereplők és akkor is dönthet úgy a gyereked, hogy mondjuk 20-30-40-50 évesen teljesen más világnézeti (pl. politikai, vallási) elveket követ vagy majd a bolygó túlfelére költözik, mert ott talál párt vagy hivatást. A gyerek nem a te meghosszabbításod, ahogy te sem vagy a szüleidé, hanem egy másik ember egyszerűen, akinek persze az egyik legfontosabb hatás leszel az életében, de nem az egyetlen és fokozatosan el is kell engedni ezt a kontrollt.

Mi mozaik család vagyunk, így jött össze nálunk 6 gyerek, a legnagyobb 17 éves, a legkisebb csecsemő. Hogy a két végletet említsem: Az egyik aspergeres - sosem néz a szemedbe, ha nincs kedve, nem válaszol, meg úgy egyébként sem érti, ha neki az nem érdeke, miért kellene bármit mások kedvéért megcsinálnia vagy tekintettel lenni bárkire, de a cuccait mindig pont ugyanúgy kell hagyni, mert kiborul, bármi ha máshol van, az érintést utálja, agresszívan reagál, bántásként éli meg, ha valaki hangos vagy belelóg az aurájába... és sorolhatnám. Az édestestvére meg figyelemzavaros, hiperaktív - mindenkit ölelget, állandóan beszél, idegenekkel is rögtön barátkozik, mindent megoszt, impulzív, egy totál nyitott könyv. Hogy lehetne hát kettejükhöz ugyanúgy viszonyulni? Az egyiknek az tetszene, ha mint egy robot gondoskodsz róla, de egyébként nulla érzelem, a másik meg kiskamaszként is mint egy három éves csüngne egész nap rajtad és igényli a figyelmedet. Mire szülőként persze az egyiknél igyekszel ezt tiszteletben tartani, de mégis vágynál néha valami minimál visszajelzésre, kapcsolódásra, a másiktól meg néha levegőre. És akkor van még 4 "könnyebb" gyerek a saját kívánalmaival. (Egyébként, mielőtt mindenki nekem esik, mindezek ellenére szeretünk így élni, nem csak potyogtatjuk őket :D és nem csak nőnek mint a gaz, hanem vannak szabályok, napirend... igyekszünk mindenkit meghallgatni, külön időt, teret, lehetőségeket és anyagiakat is biztosítani. Szóval szerintem nincs rossz gyerekkoruk, sőt általában elég jó, többségében vidám és nyugis itthon a hangulat. ...Főleg ilyenkor reggel, amikor többségében még alszanak :D)