Ha mi nem megyünk anyósékhoz akkor ők már nem is jönnek h lássák az unokájukat? Mit tennétek ilyen esetben? Többi lent.

Szerintem ennyire ne légy bunkó. Inkább beszéld meg a férjeddel, hogy ha telefonálnak (gondolom, csak felhívnak titeket, hogy hogy érzed magad a műtét után), hívjátok meg őket. Mondjátok azt, hogy most nem szeretnél kocsiba ülni, de szívesen látjátok őket, meg a picurnak is hiányzik. Ennyit nyugodtan lehet lódítani, pláne, ha a kicsi még nem beszél. Ha udvariasan elutasítja, hogy most, a műtét utáni lábadozás ideje alatt nem szeretnének zavarni, akkor pár hét múlva újra hívjátok meg őket. Ha azt is elutasítják (mondvacsinált okkal), akkor már biztosra veheted, hogy valami nem stimmel. Vagy rád haragszanak valami miatt, vagy a fiukra. Ha szeretnéd, ezt szépen kipuhatolhatod náluk. Persze nem úgy, hogy konkrétan rákérdezel, hanem beszélgess sokat velük, s majd csak kibukik mi a bibi.

Ősbunkó azért ne légy, mert mégiscsak a párod anyukája, illetve mert sosem tudhatod, mikor fognak nektek segíteni, illetve mikor leszel rászorulva a segítségükre.

Teljesen igazad van ha felveszed a bunkó arcot.Nálunk sem nagyon jönnek de én nem fogok futkosni a 3 hónapos kislányommal.Pedig anyósom amíg terhes voltam ezerszer sírt nekünk,hogy ugye mi nem tiltjuk el az unokáját tőle /ugyanis párom nővére nem igazán tartja velük a kapcsolatot ott 3 kisgyerek van/és állandóan sajnáltatta magát.Most meg csodálkozik,hogy én szüleimmel,barátnőimmel milyen jól elvan a kislányom nála meg hamar sír.Hát nem is ismeri.Remélem nem baj,hogy leírtam a mi történetünket.

Te pedig gyógyulgass és pihenj otthon.Ha annyira fontosak vagytok nekik majd mennek ők.

Mielőbbi gyógyulást és jó egészséget kívánok nektek!

Ezt annyira nem értem, hogy mi, menyek ne legyünk bunkók, nézzük el az anyósnak, mégiscsak a férjünk anyja, ő persze jószerével bármit megengedhet magának...

Nálunk amúgy ugyanez van pepitában, anyós folyton sír, hogy milyen ritkán megyünk, menjünk gyakrabban, ők szinte sosem jönnek. Mondjuk nem is bánom, csak azért bosszant, mert a másik 3 unokájához simán el tud buszozni.

Első válaszoló vagyok. Egy olyan menny, aki lassan egy éve nem áll szóba a párja családjával. Az okokat nem részletezem, hogy ki volt a hibás és miben, az csak ránk tartozik. DE ha hamarabb tudok józan fejjel gondolkodni, talán nem jutunk el idáig. S ha én sem húzom le a rolót végérvényesen, talán a párom anyja is másként áll hozzá. Most a fiam kb. kéthavonta látja őket, egy-egy fél napra. Érzi a feszültséget, még így is, hogy én nem megyek velük. A nagymamájával - párom elmondása alapján - megtartja a három lépés távolságot. A nagyszülők és a nagynéni szinte semmit sem tud róla, hiszen egy apa mégiscsak mást mesél el a gyermekéről, mint egy anya. Sosem látták motorozni, biciklizni, sosem épített velük várat, sosem hintáztatták. A fiamnak nincs velük kapcsolatosan semmi olyan élménye (közös buszozás, állatkert stb.), ami egy normális családban megadatik egy kisgyereknek. Elsősorban természetesen a fiamat és a páromat sajnálom, de - kövezzetek meg nyugodtan -, a nagyszülőket is, mert alapvetően nem rossz emberek, szeretik az unokájukat, csak a betonfejűség az, ami miatt ide jutottunk.

Szóval amíg nem olyan nagy az a szakadék, s beszélgetéssel orvosolható a helyzet, szerintem érdemes megpróbálni. Ezért javasoltam, amit javasoltam. Legyen Neked eszed, kedves Kérdező, ha már nekem nem volt.

Sógornőmnek van egy 1 éves kislánya és általában ők mennek hétvégente a nagyihoz kocsival. Egyik hétvégén az apának el kellett vinni a kocsit, mert bejött neki egy munka, és így csak vonattal tudtak volna menni. Igen ám, de éppen 40 fok volt az nap, és csak személyvonatok járnak, amin nincs légkondi és 1,5 óra az út. Sógornőm nem akarta megkockáztatni az utat, gy lemondta azt a hétvégét, hogy majd a következőn mennek. Erre anyósom mindenkit felhívott, az én páromat is, hogy neki már nincs miért élnie és öngyilkos lesz...Szerencsére csak a szája járt, de mi azóta sem beszéltünk vele (ennek már fél éve), mert a párom is nagyon mérges rá. Persze én is, de ugye nem fogom azt mondani, hogy többet ne beszéljen vele, úgyhogy majd ő eldönti.

Szóval vannak ilyen extrém esetek is, de én teljesen kiakadtam, hogy vannak ilyen emberek.:(

Ugyanez a helyzet nálunk is. Anyósom egyedül él, fiatal, aktív, egyáltalán nem beteges. A kislányunk már elmúlt 4 hónapos, de eddig 4X jött el hozzánk, pedig 60 km-re lakik tőlünk. A 4 alkalomból 3X kocsival hozták el, 1X ült fel vonatra. Mindig arra hivatkozik, h a kiskutyája miatt nem tud eljönni. De kérdem én, mi a fontossági sorrend?! Először a kutya és a kényelem, aztán meg az unoka?

Tudom, h szereti a kislányunkat, de nagyon rosszul esik, h hiába hívjuk, nem jön. Arra vár, h mi vigyük hozzá a gyereket.

Én is gondoltam már rá, h felveszem a fapofát, és nem megyünk hozzá, kivárjuk, h meddig bírja az unoka nélkül. De mivel én nagyon szeretem azt a várost, ahol ő lakik, és a család, rokonság nagy része is ott él, ezért havonta 1X biztos, h megyünk.