Miért viselkedik így a sógornőm? Elvileg szeret, amikor megyünk kedves, aranyos.

A történet ott kezdődik, hogy nagyon régóta szerettünk volna babát, de sehogy sem aart összejönni. Amikor a 3. orvos elkezdett kezelni (muszáj volt fogamzásgátlót kapnom) ő akkor lett először terhes... Szarzl éreztem magam, de sosem éreztettem ezt vele. Folyton a fejemhez vágta, hogy nézzek rájuk, nem görcsöltek a babán és sikerült is, csak annyit kell tenni, hogy 2 naponta együtt lenni, ha így se sikerül, akkor lenyugodnom, hogy ne görcsöljek a témán. Mondanom se kell, mindent megpróbáltunk, de sajnos eredménytelenül. Eljutottunk egy meddőségi központig, ahol teljesen lesúlytott a hír, hogy bizony komoly problémák vannak velem. Pco"D", de az a fajta, amit máshol nem is vehettek volna észre, mivel totál negatívak voltak a leleteim. Ez a legsúlyosabb fajta... Elkezdték a kezelést, gondolkodás nélkül inszeminációt javasoltak, bele is fogtunk. Kőkemény hormongyógyszerek, minden ami ezzel jár, de eredmény semmi. A 3. inszemre úgy került sor, hogy alig-alig reagált a szervezetem a gyógyszerre, mondta az orvos, hogy itt most meg kéne állni és minimum 2 hónap szünetetet tartani. Közben sógornőm, akinek a 2. baba is úton volt, folyton osztotta az észt, hogy reméli nem csak akkor vagyok együtt a tesókájával amikor gyereket akarok, meg ne görcsöljek, és ameddig ennyire akarom, ezt ő megmondja nekem, addig nem lesz gyerekem. Amior megszült, akkor pedig közölte, hogy jól gondoljam meg mire vállalkozom, ez az egész csak fájdalommal jár, majd meg halt a szülőágyon és a terhesség is szar, csak hányingere van az embernek, nem tud aludni, fáj a melle... Aztán jött a nyári pihenő és a csoda, spontán sikerült teherbe esnem. Az orvosom gratulált, de ismerve a kórtörténetem hormonpótlást írt fel, amit fél percig nem kérdőjeleztem meg, hiszen szakember... ez akkor volt, amikor pozitív lett a tesztem. Meg se vizsgált az orvos, utóbb már tudom, miért tette volna akkor...

És elkezdte sógornőm: minek hormon, a baba úgyis marad ha maradni akar... milyen f*szfej az orvos, hogy nem csinált uh-ot, nem csinált vér-vizeletvizsgálatot, és különben is, még csak egy gyereket se tudott nekünk csinálni, megadja a saját orvosa számát, keressük fel. Mondtam, hogy aranyos, de megbízom a dokiban... erre ő: én tudom kinek az életével játszom. :(

A terhességem eleje úgy zajlott, amilyen terhességre minden kismama vágyik. Nem voltam rosszul, nem fájt a mellem, nem hánytam, jó volt a közérzetem, akkorákat aludtam, hogy az csak na. Mondta is sógonrőm, ha nem fáj a mell, akor ő elvetélt, vigyázzak... nincs hányinger? az nem jó, nincs megfelelő hormonszint, baja lehet a babának, ez így nem normális... Jött a 12. heti uh, persze mindent rendben találtak, a babám 66.8 mm volt akkor. Amikor férjem dicsekedett, hogy milyen szép nagy már a baba, akkor lelombozta, hogy de kicsi még, szerinte kisebb, mint amekorának lennie kéne...

Amikor a 16. héten voltam dokinál, kérdezte mi volt... mondtam, minden rendben, nagyon aktív a baba. Válasz, akkor jó, de hogy mennyire az elejhén vagy még... Azóta nem beszéltem vele, ill. egyszer, akkor épp a családomat kritizálta, de már olyan hosszan írtam, hogy ezt nem fejtem ki. :-)

Van aki azt mondta, féltékeny, viszont én nem tudom mire vélni a viselkedését. Szerintetek?