Anyukák, ti is rádöbbentek néha az idő múlására?
Elég lelkizős alkat vagyok, a hozzám legközelebb álló személyekkel (férjem, anyukám) tudok beszélgetni, de nem terhelem gyakran Őket, inkább belül magamban intézem el a dolgokat.
Mióta anyuka vagyok (a kisfiam 5 éves, a kislányom 3 éves), még intenzívebb belső életet élek. Tudatosan úgy élek, hogy élvezzem a pillanatot, ne menjek el semmi mellett, a gyerekeknek is ezt adom át. Ahogy látom nőni, fejlődni, okosodni Őket, egyre jobban fáj, hogy rohan az idő, néha szinte megállítanám a pillanatot.
Aki látta (a gyerekével) az Agymanók című rajzfilmet, érteni fogja: mintha folyton főemlékeket gyűjtenék, amelyekre idős koromban majd könnyes szemmel emlékezhetek vissza.
Egyfelől jó, hogy megélem a pillanatot, amikor csak tehetem, lemegyek én is gyerekbe, és a gyerekeimmel együtt fedezem föl újra a világot. Másfelől viszont lassan terhesnek érzem, hogy a legszebb pillanatok közben is bevillan, hogy rohan az idő, néha szinte fáj. Újabban aggódom a szeretteimért (korábban nem foglalkoztatott ez a kérdés), anyukám és anyósomék egészsége miatt aggódom. Nagyon szeretem Őket (anyukámért rajongok), rendesen rettegek attól az érzéstől, amit majd az elvesztésük után fogok érezni. Pedig még jó erőben vannak, simán velünk lehetnek még akár 20 évig is.
Teljes az életem, szeretem a munkám, hasznosnak érzem, gyakran nagyon izgalmas is, sikereim vannak. Mégis mióta a kislányom bölcsis, én visszatértem dolgozni, úgy érzem, időpocsékolás minden olyan perc, amit nem a gyerekeimmel töltök. Úgy érzem, ki kell használnom a Velük tölthető időt, mert alig pár év, és már nem lesznek annyira kíváncsiak rám. Félek attól is, hogy mi lesz, ha már nem lesz rám ekkora szükség.
Elvesztegetett időnek érzek pl. minden olyan reggelt, amikor sietnünk kell, mert késésben vagyok, siettetnem kell a gyerekeimet, holott legszívesebben csak ölelném Őket, hogy minden pillanatot elraktározzak magamban.
Mi van velem?
A férjemmel szeretjük egymást, tele vagyunk tervekkel, most adtuk el a lakásunkat, építkezünk, megvan az anyagi keret is rá, tehát amiatt nem idegeskedem, mégis amennyire boldog vagyok az életemmel, annyira sokszor vegyül bele vmi kis szomorúság is.
A mostani lelki állapotom: egy csodás, eseménydús, ugyanakkor kikapcsolódós hétvégén vagyunk túl, ma viszont én vagyok a készenlétes, este 8-ig dolgozom, 9-kor altatásra fogok beesni, én altatom a gyerekeinket. A szívem szakad meg, hogy ez a mai nap így elmegy, ahelyett, hogy Velük lehetnék, közös élményeket szerezhetnénk.
Sajnálom, hogy hosszú lett, ha elolvasod, és van kedved leírni a véleményed, esetleg saját tapasztalatod, azt köszönöm.
válasza:Én hasonlóan érzek, gondolkodom mostanában, viszont nincs gyerekem.
Szerintem túlságosan sokat gondolsz bele hogy neked gyereked van, aki úristen fel fog nőni, el fog téged felejteni.
Nem rossz indulattal mondom, de nálad a gyereked körül forog a világ, ami nem helyes. A gyerek felnő, ahogy telik az idő, egyre kevésbé lesz rád szüksége, ez normális. Ezt kezeled valahogy rosszul. Az élet nem csak az utód körül kell forogojon.
Az, hogy aggódsz anyukád anyósod után, normális. Az, hogy másképp látod a dolgokat az évek haladtával normális. Ahogy az is hogy megéled a pillanatot és emléket gyűjtesz.
Én is ilyen vagyok. Sőt, szeretem nézni a napot, a virágokat mindent. Tudom értékelni a telet az ősz sajátosságait. Nem rég a kocsiban rám sütött a nap. Tudod az a zavaró tükröződés. Már nyúltam a szemüvegért, de vissza is tettem. Hagy süssön, addig süssön amíg tud rám sütni. Egyszóval élvezd ki minden mozdulatod, de értsd meg hogy attól mert gyereked van külön lény vagy, és van élet azon túl is hogy ő majd egyszer felnő.
válasza: válasza: válasza: válasza:Sajnos én is így vagyok, csak én még lubickolok a kisgyerek korba még csak 21 hónapos, és rám van szüksége, de belegondolok az ovódába gyomorgörcsöm lesz hogy egy idegen nő fogja "nevelni", vigyázni rá, nem lesz rám szüksége annyira..
Mindig aggódtam hogy hogy fog majd beilleszkedni, ő olyan anyás stb, de aztán rájövök nem a gyerekkel van gond hanem velem, ő nála lezajlott 1-2 hónapja pl a szeparációs szorongás amit rossz bevallani de még élveztem is, és szép fokozatosan majd levállik rólam, de belül meg mardos az érzés hogy ez megtörténik.
Itt szoktam stop-ot küldeni magamnak hogy nem szabad rátelepednem a gyerekre, nem szabad túlféltenem, el kell majd engednem a kezét ez az élet rendje, de szerintem az ovi kapuba ha elválunk és nem lát nem ő fog a legjobban sírni, de majd felnövök ehhez is .
Másik ami nagyon durva, nekem tinédzser koromba szuicid hajlamom volt sokszor, 20-22 évesen depressziós voltam , ez már elmúlt persze de ma meg rettegek a haláltól. Nagyon félek hogy nem láthatom őt felnőni, ha olyan filmet,vagy olyan hírt hallok én nem is csak azokat sajnálom a legjobban akiket hátrahagytak hanem az anyukát hogy nem lehet a gyerekeivel, szóval ez nagyon félelmetes érzés.
Nem csak a gyerekeket kell nevelni, magunkat is hogy megerősödjünk lelkileg, gyereknek persze semmi aggódást nem mutatok, előtte erős leszek mindig, csak sose hittem volna ezeket az érzéseket míg nem lettem anyuka, hogy átélhetem.
Nagyon jól esik, hogy írtatok. Én egy nagyon pozitív ember vagyok (nem sokkal ezelőttig még az elmúlás sem foglalkoztatott), meg tudom találni mindenben a szépet, írtam is, hogy tudatosan próbálom megélni a szép pillanatokat, nem engedem átkapcsolni az agyam "robotpilótára" (egy cikkben olvastam), élvezem a napsütést, az esőt, a tegnapi szánkózást, szval ezzel nincs gondom. Az igaz, hogy a gyerekeim nagyon az életem középpontjai, remélem, ez majd idővel változni fog, azaz mindig Ők lesznek a legfontosabbak, csak idővel majd rájövök, hogy az is jó, ha csak magamra, a férjemre koncentrálok. Amennyire a környezetem látja (ilyen visszajelzéseket kapok), nem telepszem rá a gyerekeimre, sőt, én az a típus vagyok, aki inkább engedem Őket, hadd próbálják ki magukat ésszerű kereteken belül.
Nehéz megfogalmazni, talán nincs is igazából semmi bajom (baj velem), csak változom, és hirtelen rámtörtek olyan érzlsek, félelmek, amelyekkel eddig nem igazán foglalkoztam. A gondolatelterelés jól működik nálam is, mihelyst bevillan valami pici rossz érzés, szomorúság, azonnal váltok, és a jó dolgokra koncentrálok.
Azt hiszem, furcsa látni a saját szüleimet: először is apukám, aki egy életerős ember volt, imádott élni, igazi energia- és szeretetbomba volt, egyik pillanatról a másikra halt meg tüdőembóliában, nem is ismerhette a gyerekeimet, a férjemmel egyszer találkozott, amikor elkezdett udvarolni. Anyukám pedig hirtelen annyira nagymamás lett (a szónak minden értelmében), be kell vallanom magamnak is, hogy picit megöregedett, friss még meg fizikailag is jól bírja, mégis hatalmas a kontraszt a régebbi és a mostani anyukám között (nem is évtizedekről beszélek, hanem csak pár év elmúlásáról).
Ő is olyan tartalmas, szép életet élt, most pedig abból állnak a napjai, hogy ha nem unokázik, otthon pihen (egyébként rengeteget unokázik, a férjének rengeteg unokája van, nem csak a mi két gyerkőcünkkel foglalkozik, nagyon jó nagymama).
Olyan, mintha most szakadt volna rám ez a nagy változás. A bátyám 42 éves, aggódom miatta is, elég beteg, többnyire anyukám tartja el, mi lesz Vele is.
Ja, azt nem írtam, én 35 éves vagyok, még egy babát tervezünk, jövőre szeretnék teherbeesni már az új házban.
Kedves 5-ös! Az jutott eszembe, hogy én is pont így éreztem, amikor a gyerekeim közösségbe kerültek. A fiam 3,5 évesen kezdte az ovit, a kislányom pont 21 hónapos volt, amikor a bölcsis beszoktatás kezdődött. Minden bajom volt, azt hittem én is, hogy ennyi volt, már nem is lesz rám szükségük, idegenek fogják nevelni Őket...én tényleg az ovi, bölcsi folyosóján sírtam, amikor egyedül maradtam, sőt, még az irodámban is volt, hogy sírdogáltam egy-egy nehezebb reggeli elválás után. Most pedig van egy nagy tapasztalt középsős fiam és egy lassan ballagó bölcsis, mindjárt ovis lányom, akik ugyanúgy rajonganak értem, mint előtte. A fiam talán még anyásabb is lett, most van abban az időszakában, amikor anyaimádat van, én vagyok most a legszebb, legjobb, engem akar feleségül venni, ez egy gyönyörű időszak, csodás pillanatokat élünk át együtt. A kislányom pedig, aki sosem volt anyás, inkább apás a kezdetektől, nagyon igényel engem, vannak napok, amikor Nála is anyaimádat van. Szval a félelmeim alaptalanoknak bizonyultak, senki nem akarja helyettem nevelni Őket. Ráadásul szerencsések vagyunk, nagyon jó oviba és bölcsibe kerültek, imádjuk az óvónőket, gondozónéniket, teljesen velünk egyetértésben próbálják "irányítgatni" a gyerkőceinket.
Szval megértem a félelmeid, de továbbra ia te leszel még nagyon sokáig a legfontosabb a gyermeked számára.
válasza:Kedves Kérdezô,
köszönöm, hogy ezt leírtad!
Nekem nagyon sokat jelentett, mert teljesen ezt a lelkiállapotot élem meg én is.
Ritkán olvasok ill hallok ilyet, hogy valaki rajongással szereti az édesanyját. Már már tudatosan keresem a környezetemen, barátikörben, hogy van e vakakinek mêg ilyen szinten az anyukájával a kapcsolata, de mindig rádöbbenek, hogy egyedül vagyok ezzel.
Elofordul velem, hogy azon kapom magam, hogy egyenesen irígylem azokat az embereket, akiknek rossz a kapcsolata a szüleivel, mert talán ôk könnyebben feldolgozzák amikor “el kell válni”.
Nekem egy 3 éves kislányom van ês most várom a másodikat 41 évesen. Velük kapcsolatosan is ugyanígy érzek, ahogy leírtad. Férjemet imádom, anyagi gondok nincsenek... valòjában szinte én is kiírhattam volna a nyitò kérdést;)))
Komolyan meglep ez a sok kedvesség (azt hittem, őrültnek tart majd a gyik közönsége)😊!
Kedves 8-as! Valóban ritka, hogy valakinek a szüleivel, édesanyjával legyen ennyire különleges, meghitt kapcsolata. Két komolyabb barátnőm van, mindketten sokat panaszkodnak az anyukájukra: nem érdeklődnek, nem igazán szerető nagymamák, tesznek magasról a gyerekük, unokáik fejére, csak magukkal foglalkoznak...ezek szomorú dolgok. Ilyenkor inkább csöndben maradok, Őket próbálom vigasztalni, közben pedig nagyon szerencsésnek érzem magam az anyukám miatt. Nagyon szeretem Őt.
Ha van kedved, kedves 8-as, beszélgethetünk privátban.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!