Terhesség vége felé normális ez a hozzáállás/viselkedés?

Igen, én is így voltam.

Tökéletesen jól voltam végig, 37. hétig dolgoztam pultosként. Tudtam volna tovább is, de elkezdtem a csedet, mert miért ne. Pihentem kicsit.

Igazából a szülés napjáig el nem tudtam képzelni, hogy anya leszek, főleg, hogy jó anya.

Az első hónapokban amolyan zombiként elláttam csak. Kötődés nem igazán volt, és nagyon megviselt a kialvatlanság. De tettem a kötelességem.

Ma már 5 éves a fiam, imádom, és azt nem tudom, jó anya vagyok-e, de sokszor odajön csak úgy spontán megölelni, és mondja: "Szeretlek anya!". Szóval a kapcsolatunk tökéletes!

ÉS imádok anya lenni!

Ne aggódj, belerázódsz majd!

Szerintem normális, amit érzel, csak nem illik róla beszélni. :)

A médiában is csak azt látja az ember, hogy pasztellszínű gyerekszobában átszellemült mosollyal simogatja anyuka a hasát, és alig várja, hogy megszülessen az ő gyönyörű gyermeke, akivel csak szivárványos, csillámpónis éveket él majd át.

Nekem hasonlóan problémamentes terhességem volt, szinte az utolsó pillanatig dolgoztam is. Bár visszagondolva akkor voltam életemben a legnyugodtabb, semmiyen rózsaszín cukormázas boldogság nem öntött el, ha a születendő gyerekemre gondoltam. Bevallom, azt is hittem, hogy bennem semmilyen anyai ösztön nincs (mások gyereke mindig is hidegen hagyott, nem kukkantgattam be a babakocsikba az utcán meg ilyenek).

Mikor megszületett, őszintén csodálkoztam azon is, rögtön volt tejem, és gond nélkül szoptattam, illetve volt pár olyan élményem, amiből rájöttem, hogy attól még, mert nem olvadozom más nőkhöz hasonlóan a babák látványától, van bennem ösztön. A legérdekesebb ilyen élmény az volt, hogy a kórházban, ahol mindig sírt egy-két gyerek a csecsemőosztályon, egyik éjjel azt éreztem, az én gyerekem sír, és muszáj megnéznem – és mikor odaértem, kiderült, hogy kiszáradt, épp betették egy inkubátorba. Máig azt gondolom, hogy kizárt, hogy szimplán a fülemmel meg tudtam különböztetni a sírását két nap után a többi gyerek között…

De ugyanígy arra is emlékszem, mikor hazajöttünk a férjemmel, és letettük a babahordozót a kanapéra, majd egymásra néztünk, és minkettőnk arcára az volt írva, hogy „oké, ezzel megvolnánk, de akkor most mi van?” :)

Szóval szerintem az ösztön zsigeri szinten indul be és működik, a kötődés viszont más, annak kialakulásához idő kell.

Hasonlóan voltam a gyerekekkel. Ikerterhességem volt , a 37.hétig szintén dolgoztam. Lehetett volna tovább is, mert nem volt megerőltető, de így láttam jobbnak. A tünetek nálam sem igazán jelentkeztek, és jó ideig kételkedtem abban, hogy anyának való vagyok e tényleg, pedig mindig is szerettem volna gyerekeket. Lehet az is közrejátszott hogy viszonylag fiatalon szültem. A végefele már inkább teher volt , mint áldás, a szülés is problémamentes volt, majd mikor először értem hozzájuk akkor tudtam hogy szeretem őket, de nem öntött még mindig el az anyai ösztön. Otthon a férjem majd kiugrott a bőréből ő nagyon könnyen belerázódott az apa szerepbe, a mai napig csodálkozom, ahogy meglátta őket szerelem, és le se akarta rakni őket soha :D

Egy jó másfél-két hónap kellett mire belerázódtam , de kialakult a kötelék és napról napra jobban imádom Őket.. kicsit még , nem beszélnek folyékonyan, de topognak rengetegszer, hogy “szeretlek” és jönnek pusziért. Nem tudom most sem, hogy jó anya vagyok e viszont azt tudom hogy nagyon imádom őket.

Kicsit irigykedek is az apjukra mert nagyon apásak .:D