Szerintetek fog ez változni valaha? Van a környezetetekben olyan aki talpra állt ebből?

Először is mérhetetlenül sajnálom amin keresztül mentek, hidd el, idővel jobb lesz, de elmúlni ez az érzés soha sem fog, amit jelenleg érzel. Enyhül majd.

Az hogy szakemberhez jársz egy nagyon jó kiindulási pont, szerintem nem szexuálterapeuta kell, hanem párterápia, mert én nem hiszem hogy a szexualitással van "probléma", és persze nem is a párkapcsolatotokkal, hanem én hiszem hogy ilyenkor együtt kell feldolgozni a történteket, együtt kell kiutat találni abból,amiben most vagytok. Ez egy jó párterápiával elkezdhető.

Én amikor ezt átéltem amit te, jó hosszú időre a négy fal közé zártam magam, nem beszéltem, nem ettem, kb zombi voltam, a férjem maradt erős és tartotta bennem a lelket. Eszméletlen hálás vagyok neki a mai napig.

Persze a türelme elfogyott, úgyhogy ő két hónap után elrángatott egy szalonba csinosítani, aztán következő hétvégén elmentünk egy random városba körülnézni, aztán múzeum, és miegymás; minden hétvégére kitaláltunk valamit és így szép lassan visszataláltam önmagamhoz.

Már jó sok idő eltelt nekem azóta, de még mindig nem érzem hogy készen állok a terhességre. Majd idővel eljön az is.

Kitartást és sok sok szeretetet adjatok egymás felé!

Te Drága!

Fogadd őszínte részvétem és maximális együttérzésem. Egy kisbaba elvesztése pokoli kín. Tudom,mert átéltem. Idővel könnyebb lesz. Nem jobb,de könnyebb. Mindig a szívedben lesz és sosem szűnsz meg szeretni őt de megtanulsz együtt élni ezzel az érzéssel. Mi tavaly februárban éltük át 36.héten. Nekem 2 hónap kellett itthon csak a férjemmel. Utána eldöntöttem,hogy ezt nem csinálhatom. Se magammal se a férjemmel és a családommal sem. És a kisfiam sem ezt akarná. Úgyhogy munkát kerestem elmentünk egy wellness hétvégére elkezdzem újra edzeni lefogyni közbe persze pszihológushoz jártam 2 hetente. Nekem segített. 8 hónappal a kisfiunk halála után most újra babát várunk. És a kislányom itt rúgdos a pocakomba mintha jelezné,hogy anya minden oké jövök! Persze nehéz. De már látom a fényt. És a férjem visszakapta a feleségét és úgy érzem,hogy a kislányom is egy egészséges boldog és nem utolsó sorban ép elméjű anyukát kap,mert megérdemli. Kitartás! Kapaszkodjatok össze a férjeddel ez egy nehéz időszak de együtt könnyebb. Ha tudok neked segíteni, kérdeznél vagy vsak leírnád amit érzel írj privátba és megadom az email címem.

Ha tudsz jol angolul linkelek egy vlogot.

33 hetesen halva szuletett a baba tavaly decemberben, ra pont egy evre szuletett az egeszseges kislanyuk.

Szia!

Először is, fogadjátok őszinte részvétem.

Az idő, meglátod, segíteni fog.

Borzasztó közhelynek hangzik, de így van...

30 éves voltam, első babát vártam problémamentes terhességből, 7. hónapban. Derült égből villámcsapás, Hellp szindróma miatt életmentő sürgősségi császármetszés. A kislányom 36 órát élt. Sosem láthattam, mert még az intenzíven feküdtem. De a temetésen megöleltem az urnáját.

Utána fizikailag is hosszú és nehéz volt a felépülés.

A férjemnek örökké hálás leszek érte.

Érdekes, bennem bizonyos szempontból máshogy csapódott le a dolog, mint benned; én úgy éreztem, belehalok, ha most rögtön nem lehetek újra terhes. Mindezt még a kórházi ágyon. Morbid nagyon, tudom, mégis igy volt... Szó szerint fizikailag fájt az űr, fájt belegondolni, hogy várakozni kell. Az orvosok 1 év kihagyást ajánlottak, az okosok azt mondták, majd akkor állok készen, ha elgyászoltam az előzőt, ha "továbbléptem", addig eszembe se jusson. Ha erre vártam volna, sose jött volna el az ideje. Na, az 1 évből 6 hónap lett, nem bírtam tovább.. és megfogant a fiam, rögtön az első éles próbálkozásból.

A terhességet végigrettegtem.

És sírtam is sokat, kb minden nap- az elvesztett babánkat sirattam, illetve emésztett a lelkifurdalás, hogy akkor biztosan pótléknak szülöm ezt a gyereket, nem is saját magáért, hát milyen anya leszek én...

Mégis, volt egy pont -ezt most nem részletezem - amikor rájöttem, hogy NAGYON IS saját magáért szeretem a születendő pici fiamat, és semmit nem csinálnék vissza, immár őt akarom.

De ettől még tovább rettegtem, egészen a szülésig. Nehogy az utolsó pillanatban történjen valami...

A szülés (császármetszés) végül számomra katartikus volt, a szó legszorosabb értelmében felszabadító - nem érdekelt, hogy műtét lévén nem volt ott apa, nem volt aranyóra meg egyebek - anya lettem, kezemben tarthattam a gyermekem!

Imádtam az első perctől, császár után 30 perccel már volt anyatejem, maradéktalan volt a boldogságom - és mégis, már másfél éves volt, amikor először vettem észre, hogy egy egész nap eltelt anélkül, hogy eszembe jutott volna a lányom, akár egy röpke pillanatra is. Nagyon elszégyelltem magam. De aztán rájöttem, végülis ez az élet rendje...

Szóval, nekem igenis a fiam születése segített továbblépni. Addig úgy éreztem, megakadt az életem, mintha egy hurokba kerültem volna, amiből csak az ő érkezése szakított ki. És itt kiemelnék egy nagy különbséget: NEM a fiam oldotta fel a helyzetet, hanem az ő érkezése, azaz az önmagamról szerzett élmény, hogy végig tudom csinálni a terhességet, a császárt, hogy szoptatom, hogy minden rendben van.

A fiam mint ember nem pótlék és nem jutalom senki helyett.

Azóta a kisfiam dackorszakos ovis, és nemrég született egy gyönyörű pici húga, aki itt szuszog a kiságyban ;)

Szóval lehet, és kell is felállni, továbblépni.

Nagyon jó, hogy szakemberhez fordultál!

...és egy gyakorlati tanács, biztosan a hátad közepére sem kívánod, de próbálj meg sportolni valamit. Valamit, ami energizál (pl. zumba, spinning stb.), és ami lehetőleg csoportos. A felszabaduló örömhormonok, meglátod milyen hatással lesznek a kedelyedre.

Sok erőt kívánok neked, nektek!

Kedves Kérdező!

Nagyon sajnálom, ami veletek történt, szerintem ez az egyik legborzasztóbb dolog, ami egy nővel történhet. Mégis szt mondom, ne add fel a reményt! Írom ezt neked úgymond 2. Első gyerekként. A mi családinkban is hasonló tragédia történt, halva született a nővérem, túlhordás történt. Anyukám depressziós lett, eltávolodtak egymástól apukámmal, azt mesélték. Sok időbe telt, mire minden a régi lett. De szetencsére sokat beszélgettek, és megtalálták a módját, hogy együtt feldolgozzák a gyászt. Anyukám pszichiáter segítségét kérte, gyógyszeres kezelést is kapott. Ennek ellenére, azt hiszem, a történtek hatására sokkal jobban félt minket, borzasztóan aggódik a 3 lányáért. Azt hiszem, a nővérem mindig velünk lesz, vigyázni fog ránk onnan fentről.