A gyermeki "gonoszság" nevelés kérdése vagy belülről jön szerintetek?

Kisiskolás gyerekemnek elég „érdekes” osztálytársai vannak, akik simán lehülyézik a másikat, ha valamit lassabban/nem úgy csinál, ahogy szerintük kéne, akik csúfolódó beceneveket találnak ki a többieknek, csinálnak valamit, amit nem szabad, és szemrebbenés nélkül másra kenik, és egyéb kis „gonoszkodásokat” űznek.

(Nem arról van szó, hogy kiközösítették a gyerekem, és most ezen kesergek, jól elvan a többi gyerekkel, csak hallok ilyen sztorikat, és csodálkozom rajtuk.)

Mivel az óvodában ilyesmiket sosem hallottam, csodálkozom a dolgon, és nem tudom, én (és a gyerekem) éltünk eddig „burokban”, mert ezek szokványos dolgok a gyerekek közt, vagy vajon ezek a gyerekek otthonról hozzák a rossz szokásaikat (nyilván nem feltétlenül úgy, hogy a szüleiktől látják, csak egyszerűen a szülők nem foglalkoznak ezzel).

Mit gondoltok?

Nem mondom, az én gyerekemnek is megvan a véleménye némely más gyerekről (sőt, tanárról), de mi úgy neveltük, hogy fogadja el, hogy minden ember másban jó, pl. az egyik ügyesebb, a másik viszont okosabb, a harmadik meg messzebre lát, mittudomén :), szóval hogy olyasmiért csúfolni valakit, amiről nem tehet, buta dolog (azzal hencegni pl., hogy valaki idősebb/magasabb a másiknál).

Másrészt pedig igyekszünk arra nevelni, hogy ne tegyen olyat másokkal, ami neki magának nem esne jól.

Nem vagyunk vallási fanatikusok vagy valami elszállt „jótétlelkek”, de szerintem ezek alapvető kellékei annak, hogy együtt tudjunk élni másokkal…