Sok szülőnek miért esik nehezére legalább egy kicsit hinni a gyermekében?

Az én szüleim is ilyenek voltak, sosem hittek bennem hiába mondta minden tanárom, hogy nagyon jó eszű gyerek vagyok, akkor arra anyámék pöffeszkedtek pár hétig aztán megint én voltam az ostoba, lusta gyerek aki soha semmire nem fogja vinni. Kétszer is előálltam a terveimmel, hogy ezt vagy azt szeretném tanulni, a válasz mindkét esetben: “ezt a szart? Ezzel majd törölgetheted a seggedet mert semmire sem lesz jó” (az egyik egy menedzser szak volt a másik egy művészeti), menjünk ügyvédnek abban segítenek de csak mert anyánk is az lett volna ha nem hagyja ott. Mivel teljesen letörték az önbizalmamat és az ambícióimat ezért végül nem tanultam tovább ami miatt azóta is haragszom magamra, de ami késik nem múlik. Emellett inkorrektek voltak, amikor kitűztek egy nagyobb jutalmat azért ha bejutok az elit gimnáziumba amit kinéztünk úgy tanultam mint azelőtt soha, az iskolám legjobbjaként jutottam be a gimnáziumba, majd jól átejtettek és nem kaptam semmilyen jutalmat. Gondolom amikor megígérték nagy bátran is úgy voltak vele, hogy ennek a hülyének úgysem fog sikerülni. Eközben meg azt hallgattuk 0-24, hogy ennek a barátnőjének a gyereke meg az unokatesónk micsoda szupersztárok, hogy Londonban meg Bécsben tanulnak és mi a tesómmal a kisujjuk körme alatt a kosszal sem érünk fel. Ugyanez volt a sporttal vagy hangszerrel, mindig is volt egy sport és egy hangszer amiket szerettem volna művelni de leszarták, hiába kérleltem őket gyerekként, megígérték hogy majd keresnek valamit, azóta is keresik, de azért elküdtek egy másik sportra ami meg apánk heppje volt, miközben mi soha nem akartunk arra járni de így is amikor versenyeztünk akkor sem jöttek el soha megnézni minket. A testvérem akivel ugyanígy bántak a mai napig súlyos önértékelési zavarokkal, depresszióval és komplexusokkal küzd és akkor a rendszeres verések következményeiről még nem is beszéltem. A magam részéről én magam sem tudom hogy kupáltam ki magam, hogy ne egy szenvedés legyen az életem.

Abban biztos vagyok, hogy a saját gyerekeimet nem így fogom nevelni. Mindig támogatni fogom őket mindenben amit szeretnének és minden követ meg fogok mozgatni, hogy az álmaik teljesüljenek és megvalósítsák magukat, ne engem meg az én gyerekkori ambícióimat hanem a sajátjaikat. Én vagyok és leszek a legnagyobb szurkolójuk és nagyon szeretném, hogy a maguk módján sikeres, kiegyensúlyozott és normális értékrendű emberek legyenek belőlük válasszanak bármilyen pályát.

Sajnos kétféle szülőtípus van: az egyik a támogató, elfogadó, bátorító

A másik pedig ez az irigykedő, lenéző, elnyomó típus.

Sok mindentől függ, hogy ki milyen szülő lesz, főleg egyéni beállítottság, intelligencia, saját gyermekkori élmények/traumák, saját szülővel való kapcsolat.

Sajnos sokan nem jutnak el addig, hogy ha már vele rosszul bántak akkor ő tanuljon a hibából és a gyerekével annál jobban bánjon, hanem sokan azt akarják sajnos h másnak is rossz legyen, vagy esetleg "haragszanak" a gyerekre, tehernek tekintik és ennek megfelelően is bánnak vele (pl nem kívánt terhesség folytán, emiatt őt okolják valamiért amiről nyilván nem tehet a gyerek, hogy mondjuk nincs munkájuk stb.)