Csak én érzem úgy, hogy nagyon lenézőek, lekicsinylőek a kamaszokkal a felnőttek, sőt néhány gyerek is?

Velem is igy csinalnak.

Nem tudom miert..

Mostanaba sokszor vagyok szomoru,es mindig ak azt kapom,hogy kamaszkor meg csak hiszti.

Az egyik rokonom kijelentette,hogy nekem az lehet a legnagyobb bajom hogy elveszik a telefonom..

Barcsak ugy lenne :)

Én már kifelé megyek ebből az életkorból, de én egész életemben ezt éreztem, és oké, az egy dolog, hogy az ember néha röhejesen viselkedik 14 évesen, de nem lekicsinylően, nem gyerekként kell kezelni, mert az egyrészt borzalmasan sértő lehet, másrészt pedig egy olyan ember, aki a pubertásban már javában benne van, az nem gyerek. De nem is felnőtt. Ezért is van szavunk erre az életkorra xd

Én kb. 12-16 éves korom között éreztem azt, hogy sokszor borzasztóan gyereknek kezeltek, nem nagyon akartak velem kommunikálni, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert úgy éreztem, nem lehetek az ember, aki akarok lenni. A szociális életem romokban hevert, aztán idővel találtam néhány embert, akik olyanok votlak, amilyenek, de legalább rövidtávon elszórakoztunk. 17 éves korom környékén kezdtek rendbe jönni a dolgok.

Én is ezt veszem észre.

Amikor pl. kiírtam réggeben egy szerelemmel kapcsolatos kérdést rögtön jött az hogy még nem lehetek szerelmes, túl fiatal vagyok hogy barátom legyen, kis taknyos vagyok.

Meg abban is észrevettem hogy anya sok dologról ami szerinte ilyen felnőtteket dolog nem mond el nekem hanem megbeszéli inkább a nagymamámmal.

nyilván nem szép dolog lenézni valakit, de most komolyan, vegyünk komolyan egy olyan embert, aki azt se tudja kicsoda még, és gyakorlatilag a hormonai irányítják?

abban mondjuk nem értek egyet hogy egy kamasznak nem lehetnek valós problémái, mert tragédia pl bárkivel történhet, vagy tartós betegség, de sok kamasz azt hiszi hogy vége az életének mert a titkos szerelme egy másik lányra mosolygott, nem rá. azért ez röhejes