Szülők ti engeditek a gyereketeknek hogy káromkodjon?

Én megértem a problémádat. Nézd... Az én édesanyám rengeteget káromkodik, az édesapám rengeteget káromkodik, én is rengeteget káromkodom a fiukként.

Az édesanyám és az édesapám úgy nevelt fel engem ennek ellenére, hogy 18 éves létemre képes vagyok beszélni az érzéseimről megfelelő stílusban, pontosan tudom, mikor nem lehet káromkodni és mikor lehet. 15 évesen jobban értettem a hitelekhez, mint az átlag felnőtt. Mert édesanyám megtanította.

18 évesen már 2 nyelvet beszéltem folyékonyan, igen, káromkodom is rajtuk rendesen.

Engem a szüleim megtanítottak arra, hogy merjek önmagam lenni és ne piruljak el, ha úgynevezett "tabu" kerül szóba, meg ne váljak dühöngő és erkölcsről fröcsögő bolonddá. Legyen szó itt a hazai politikai helyzetről, legyen szó akár mondjuk egy Pride-ról.

Megtanítottak rá a szüleim, hogy legyen gerincem, és igen, néha úgy, hogy jó cifrán elküldtek a francba.

Finomkodva és elpirulva nem lehet gerincet nevelni. Az élet ugyanis nem finomkodik, és ha eleget szenved az ember, akkor ezt megtanulja. Annak idején, mikor kicsik voltunk, anyám nem vette meg a gyógyszereit, hogy etetni tudjon. Aztán emlékszem arra, mikor az első fizetésemmel, amire mindennél büszkébb voltam, be kellett szállnom a rezsibe, hogy legyen áramunk. És valahogy akkor pont lesz**tam azt, hogy milyen cifrák jöttek ki anyámból, hogy a fiát kell megkérnie, hogy az első fizetéséből segítsen. Zokogva kért meg erre engem. Mert szégyellte magát. Emlékszem az édesapám könnyes szemeire télen, mikor dönteni kellett, hogy fűtés vagy étel.

Úgyhogy meggyőződésem, hogy a nem káromkodás azoknak a luxuscikke, akikkel az élet egyelőre nagyon kesztyűs kézzel bánt.