Mit tegyek, hogy gyermekem ne sírva menjen a láthatásra?

Kedves Kérdező,

fontos a kérés szempontjából, hogy HÁNY ÉVES A KISGYEREK? Nagyon nem mindegy a kora, már csak amiatt sem, hogy esetleg milyen módszereket tudnánk tanácsolni- nem ugyanúgy kell elmondani a dolgokat egy 3-4 évesnek meg egy 10 évesnek.

Elvált, egyedülálló anya vagyok, az én kisfiam közel 6 éves.

Ami így eszembe jutott hirtelen:

- lehetne esetleg kultúráltabbra szabni a te és a volt férjed egymás közötti kommunikációját? (a gyerekek nem h..éyék- ha látják, hogy megfeszülve utáljátok egymást, azt bizony leveszik akkor is, ha "kampányolsz" az apja mellett) Nyilván ehhez mindketten kelletek, félre kell tenni a kölcsönös sértettségeket (neked sem azon rugózni, hogy a hátad mögött ki mit mond, miért mond), esetleg leülni valahol ketten megbeszélni a szabályokat, ha még nem volt ilyen

- ha az apa valóban szereti a kicsit és akarja vele tartani a kapcsolatot (márpedig ezegy nagy előny, amire lehet építeni, hiszen jön a láthatásra, vinné a kicsit!), akkor esetleg meg lehet vele beszélni, hogy amikor vé el, akkor ne rihanjon vele azonnal, lehet esetleg láthatás a te otthonodban is (akár úgy is, hogy te nem vagy otthon, hanem pl. elugrasz vásárolni)- ez megint egyfajta korrektséget, együttműködést igényel, de be kellene látni, hogy ez is lenne a gyerek érdeke. Kérdezz rá az apánál, hogy mit tapasztal a kisgyermeknél (kislány egyébként vagy kisfiú?), vele szokott-e sírni vagy ez az egész neked szól? Hajlandó-e az apa esetleg egy érdekes program helyett kipróbálni, hogy milyen a kicsivel elmenni pár órára az általa ismert és szeretett közeli játszótérre vagy sétálni/biciklizni a megszokott utcán vagy esőben otthon építkezni stb.

Igen, a láthatás kötele- de ezzel egymás felé két felnőtt ember a gyerek feje felett ne revolverezzen, mert aljas húzás és csak és kizárólag a gyerek issza meg a levét.

Neked nem kell rettegni a gyámhivataltól, nem kell betartani, hogy nem adod oda a kicsit (felteszem nem is ez a szándékot), azt viszont sajnos tudomásul kell venned, hogy nekünk, a gyerekeket nevelő szülőknek van nagyobb szerepe a mindennapokban abban is, hogy elsimítsuk a GYEREK ÉRDEKÉBEN a feszülséget (akkor is, ha ez neked többletmunkával jár!), hogy néha tegyél engedményeket a gyerek érdekében az elvált másik fél felé (pl. ha korábban együtt éltetek és nem ordibálós/verekedős/megcsalós/átkozódós alacsony színvonalon váltatok, akkor gondolom nem okoz gondot a volt férjet beengedni a lakásodba/házadba, ne adj Isten megkínálni egy kávéval, esetleg ennivalóval, hogy otthon is játszhasson a kicsivel)

Lehet, hogy ez a megoldás kulcsa, nem?

(természetesen ez nem jelenti azt, hogy össze kell melegedni a volt férjeddel újra- de egy korrekt, tiszteletteljes, udvarias kapcsolatot fenntartani, a gyerek érdekében gesztusokat tenni, pl. behívni stb. igenis nem nagy fáradtság senkinek- ha ez ellen is hadakozol- miközben nem volt bántalmazás, mert az persze mindezt felülírja!- akkor ott még benned is mozognak a lezáratlan, haragos indulatok, akkor kérj segítséget szakembertől)

M a kettőtök közötti feszültség oka (a csúnya szavakon kívül- illetve annak mi az oka?) Jó lenne ezt is tisztázni, helyre tenni, mert még lehet, hogy 1-2 évtizeden át a gyerek kérdéskörben egymxásra leszte utalva. Saját jól felfogott érdeked lenne egy normális kapcsolat kialakítása, nem a "nagy feszültség" ahogy írod.

Saját személyes példám, hogy érdezd, nem csak a partvonalról dumálok:

A kisfiam apjával normális a kapcsolatunk, de a gyerekkel kapcsolatos dolgokat beszéljük meg, mást nem. Természetesen nincs közöm ahhoz, hogy van pl. új párkapcsolata vagy mikor ér rá stb. De ha jön, akkor öröm látni, hogy a gyerek a nyakába ugrik- ha épp kávéznék, természetes, hogy megkínálom. Ha egész napra vagy több napra jön (külföldi, em is Magyarországon él, dolgozik), akkor intenzíven együtt vannak a kisfiunkkal egész nap- ilyenkor kicsit a háttérbe vonulok és nem irigykedek, hiszen neki csak ezek a napok, ezek az élmények jutnak. Mivel valamikor szerettük egymást és együtt éltünk, így atekintetben ma is megbízok benne, hogy a közös gyerekünk számára is a legfontosabb, őt szereti a világon a legjobban, jót akar neki, engem pedig az anyjaként elismer. Gyakran jön hétköznap, én akkor dolgozni megyek- ilyenkor kap kulcsot, a hűtőbe készítek ennivalót, tdja, hol talál a kicsinek tiszta ruhát vagy valami játékot stb.

Ha pont úgy jön ki a lépés, akkor hajlandó vagyok a GYEREK ÉRDEKÉBEN engedményt is tenni- pl. hétköznap nem megy a kisfiunk oviba, hanem együtt mennek kirándulni, játszóterezni, játszóházazni stb. az oviban tudják, megértik, egyetértenek ezzel. Vagy hagyom őket szerelni a saját portámon- villanykörtét cserélnek vagy biciklit javítanak- m kötekszek azon, hogy nincs köze hozzá- a kisfiamnak fontos, hogy ilyet is lásson és én felismertem, hogy ezt én nőként nem nagyon tudom neki megadni :)

Cserébe nekem is volt kisebb műtétem és de jó volt, hogy azt a 2 kórhában töltött éjszakát nem kellett átizgulnom, hogy mi van a kicsivel- az apja tudott jönni, vigyázott rá.

Nem álomvilág azért ezt a kapcsolatot szinten tartani- hiszen elváltunk valamikor valamiért, mer nem egyeztek az elképzeléseink, elveink- és nem a gyermeknevelésben. De azért nem lehetetlen. Engem az mozgat, hogy a közös gyerekünk az első mindkettőnknek és én hajlandó vagyok tenni azért, hogy a kisfiunknak jó legyen- nem 50-50%, nem kiporciózott adok-kapok, hiszen néha sokkal többet kell adnom (időben, kompromisszumkészségben stb.), hogy a gyerek azt kapja, amit megérdemel lelkiekben, szeretetben, apai jelenlétben.

Bízom benne, hogy 20 év múlva majd a felnőtt gyerekünk nem azt fogalmazza meg, hogy utált bennünket, mert elváltunk, hanem azt, hogy köszöni, hogy- ha külön-külön is- de jó szülei voltunk.

Ez a cél- így az ilyen pitiáner ki mit mondott a másik háta mögött- nem is nagy dolog, nem?

Minden jót.