Nagyon szégyenlem emiatt magam, hányásfóbiás vagyok és egyszerűen nem bírok a gyereknek segíteni?

Nem kell szégyellni. Ne akarj mindenhato lenni. Kérj segitséget.

Az is termeszetes hogy orvosok sem vagyunk(általàban) es az orvos is segit.

Mint ahogy villanyt szerelni sem tudunk es szerelőt hivunk.

Nem benszulottek vagyunk akik minden maguk oldanak meg.

En speciel tűfobiás vagyok. Szules utan a kanült 24 oraig nem vették ki. Ugy éreztem magam hogy a fél karomrol nem akarok tudni mert kulonben maga volt a pokol.

Es ugye ujszulott fürdetes a korhàzban.

Minden idegzetem ösdzeszedtem, önmagam győztem le azzal hogy a vérem fel le tocsogott a kanülben, mozgatasra szétfeszitette a vénám a kb 10 centis tű de hősként mosdattam a babát aki lilára sirta magát közben.

Utolag vagyok ugye okos: NEM kellett volna fürdetni szules utani elso nap.

A hányásos sztori annyiban màs, hogy ott segitséget kell hivni a kicsihez viszont, ha te nem tudod ellátni, mert szenved.

Semmi gond.

A problémát öld meg közvetetten.

Egy sorozat jut eszembe (humans) erről.

Az anyuka nem tudta a fiat megvédeni a közvetlen közvetlen veszélytől (azaz nem tudott pl. egy kocsi elé ugrani a gyerekéért, stb...) De megoldotta a dolgot, nem került közvetlen életveszélybe, mégis megmentette a fiat.

Szóval más megoldások: elmondod a fiacskadnak, hogy a hányással való problémákat apunak mondja, meg fogja érteni már 3 évesen.

Vagy ha nincs a közelben: fülhallgató + hangos zene:)

Diplomas apolo vagyok, 15 eve dolgozom korhazban, de egy valamit nem birok: a szemes dolgokat. Szemserulest, szemseb ellatast stb.

Egyszer mutottunk ( arcon csontrak ) es fognom kellett a szemgolyót belulrol. Azt hittem elajulok, nem neztem oda ugy fogtam, kenytelen voltam, nem ajulhattam ra a beteg nyitott arccsontjara.

Tuleled, ne nezz oda, ne gondolj ra, ha teheted ne te menj oda, de ha kell, akkor kenytelen leszel, mi mast tudsz tenni ?

Anyu sem bírja a hányást, kiskorunkban persze összeszedte magát és futkozott a vödörrel, meg velünk, hogy elérjük a WC-t, de volt olyan, hogy a végére már szegény velünk együtt hányt, annyira nem bírta.

Én hamar meg is tanultam magamat intézni, fel se keltettem éjjel.

De ez még nálatok minimum 10 év, addig még sok ilyen lesz, majd belejössz

Én is ilyen voltam az első hányós virusánál. Apja takarította, mert ha megláttam, öklendezni kezdtem. Aztán a második alkalommal erőt vettem magamon, rohantam a vödörrel, simogattam, de még mindig az apja takaritotta. Most ha ilyen van, már tudja, hogy rohanni kell a wcre, de ez mind idő.

Ne érezd magad rosszul miatta, szerintem sok anyuka van igy. Már elértem odáig, hogy a gyerekem hányásátol nem pánikolok, viszont ha a férjem teszi attól igen. A hangjátol is rosszul vagyok...

Valóban fontos dolog odaadónak lenni, de ha valamit megtanultam az életben, az pl az, hogy a mártírság is végletesség, tehát hiba, diszharmonikus. Ettől függetlenül azt tapasztaltam magamon és sokakon, hogy fokozatos szoktatással lehet valamit korrigálni a fóbiákon, a sajátomon is. De -lehetőség szerint- mindig csak annyit kell tenni, amennyire és amire képesek vagyunk.

Konkrétan én meg -bizonyos esetekben és módon- a piros folyadékoktól ájuldozom.

Hangsúlyozom: nem minden formája okozza ezt nálam.

Viszont lehetnek olyan szituk egy baleset során, amikor nagyon össze kell szednem magam, hogy segíteni tudjak és ne sápadjak el, ne gyengüljek el, ha nyílt sebről, erős vérzésről van szó mások testén. A piros szín és a folyékony halmazállapotnak bizonyos esetei nálam a kulcs. Bár már edződtem egy kissé ebben is. Fura módon a saját testemen ennek látványa nem zavar, inkább a vérveszteségem zavart olyan esetben kissé.

Szóval ilyen esetben azonnal hívom a mentőket, de tényleg a helyzet adja, milyen esetben van lelkierőm segíteni. Én meg emiatt szégyelltem magam sokáig, hogy mi lesz, ha egyszer mellettem valaki súlyosan vérzik, legalábbis ha egy felnőtt túlzottan (ilyenre nem emlékszem), vagy "közepesen erőteljesen" ha egy kisgyermek, akit el kell látni (utóbbi helyzetbe se kerültem még). Most már tudomásul veszem, hogy nem baj, hogy nem vagyok tökéletes, így is próbáltam magam enyhébb esetekben edzeni.

Kit mi gyengít el. Én számos olyan helyzetben vagyok határozott, éles tudatosságú és lelkileg erős, melyekben sok más felnőtt blokkolódna. És van, amiben meg fordított a helyzet. El kell tudni fogadni a saját hibáinkat, gyengeségeinket is, de úgy, hogy közben fokozatosan fejlesztjük is magukat.

Például amikor elkezdtem kisgyermekneveléssel foglalkozni, eleinte váratlanul ért, hogy sok kisgyermek még nem tud orrot fújni (hiába evidens, a gyakorlati helyzetben döbbentem rá, hogy bizony a taknyos nózikról is gondoskodni kell). Máig se rajongok a takony látványáért, de már megtörlöm, kifújatom a gyermekkel az orrát különösebb undor nélkül úgy, hogy "tyúkanyónak" érzem magam közben, tehát óvó-szerető hozzáállással is tudom már tenni sok ilyen esetben.

Talán a kisgyermekek székletének látványa, állaga az, amivel legjobban haladtam az utóbbi években a "fóbiáim" közül. Meg 1-2 technika is segít, mély levegő, vagy lassú légzés, amikor segítek pelenkázni. Az utóbbi években -és ezen én csodálkozom a legjobban- úgy vagyok képes végignézni egy pelenkázást élőben -vagy épp besegíteni-, mintha épp mi se történne, volt, hogy étkeztem közben, nem zavar. Persze ha beteg a gyermek, akár igen orrfacsaró szaga is tud lenni a székletének, de hát adott esetben vagy kibírom, és pelenkázok, vagy feladom, ha van más felnőtt a közelben, aki helyettem elvégzi. Léteznek persze dilemmás helyzetek, amikor nincs más felnőtt rajtam kívül, mégis meg kell tennem, amitől undorodom. Ilyenkor segít a gondolat, hogy a kisgyermek segítségre szorul, és csodálatos dolog segíteni rajtuk. Persze ilyenkor se feltétlen könnyű.

Érdekes módon a szagoktól való undort is beleneveljük mi, felnőttek, a gyerekekbe, pici koruktól. A baba, és totyogó még vidáman képes játszani a saját kakijával is... Még ajándéknak is hajlamos felajánlani a felnőtt számára. Mi a felnőtt reakció: "fúj, piszkos!" Persze ebben nevelő és szocializáló szándék is van, de legalább ekkora adag a felnőtt saját undorából. A kisgyerek pedig fokozatosan megtanulja ebből, hogy a kaki undorító. Pedig addig neki nem volt az! Nézzük meg a kutyákat! Tanítja a kutyamama a kicsinyét arra, hogy a kaki undorító? Nem. Meg lehet nézni, az ivarérett kutyák is turkálnak a sz...rban. Más kérdés, hogy pl a macska viszont CSAK azért NEM teszi, mert a saját székletét is rejti, mégpedig hogy az ellenségei nehezebben akadjanak a macska nyomára. De nem undorból ássa el a saját székletét a macska.

Egyszóval a fóbiáink, undoraink egy része tanult. Léteznek az enyhítésükre módszerek, hétköznapi fokozatos szoktatás is, valamint pszichológiaiak is, pl regressziós hipnózis (hipnoterápia), kineziológia stb.