Van itt olyan nő aki orokbeadta a gyerekét?

Igen.

Tudom hogy neki így a jobb, abban az élethelyzetben nem tudtam volna felnevelni.

Félévente kapok róla fényképet, videót, az anyuka leírja hogy mi mindent tanult az elmúlt félévben, ilyesmik.

Off. Elso: nem hiányzik? Nem fáj, hogy nincs veled? :( Nekem nagyon, fájna, de nyilván jobb, ha megvan mindene.

Igen, én is ismerek, a nő nem akarta a gyereket, a terhességet is úgy vitte végig, hogy ivott és cigizett. Szerencsére a baba jól volt, okos nagy fiú.

Nemrég megjelent egy nagyon jó könyv a témáról, vér szerinti anyákkal készített interjúkat tartalmaz (szó van benne az újratalálkozásokról is, megszólalnak az örökbefogadottak és néhány örökbe fogadó szülő is), és össze is veti a titkos, a félig nyílt és a nyílt örökbefogadások tapasztalatait. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel az örökbefogadás: Sue Wells: Veled, nélküled – Örökbefogadás: valóban olyan egyszerű?

Szerintem ez elég fontos téma, amiről általában hallgatunk, és mindenkinek van egy sztereotipiája a vér szerinti anyákról, holott számtalan különböző élethelyzetből eredhet a döntésük.

Persze, megértem, hogy tartasz tőle… mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat tud segíteni az embernek az, ha érzi, hogy nincs egyedül a problémájával – nyilván nem véletlen, hogy feltetted itt ezt a kérdést…

Idemásolok az említett kötet bevezetőjéből pár részt.

„Mi történt a gyermekemmel? Meghalt vagy él? Jól van és boldog?” – ezek a gondolatok kísértik szüntelen azokat az anyákat, akik hozzám hasonlóan úgy érezték, nincs más választásuk, ezért ismeretlen embereknek örökbe adták a gyereküket. Ettől kezdve a megnevezésünk „természetes anya”, „egyedülálló anya”, „vér szerinti anya” vagy „szülőanya” lett. Bár nekem igazán még a „szülőanya” megnevezés sem tetszik, de ez a kifejezés legalább azt sugallja a gyerekeinknek, hogy ők is megszülettek, és mindegyiküknek van egy olyan anyja, aki világra hozta. Sok örökbe fogadott gyerek egyáltalán semmit vagy nagyon keveset tud a gyökereiről. Nem tudják az anyjuk nevét, nincs róla képük, ahogy nem ismerik saját családi történetüket sem. Örökbe fogadó szüleik, akik „kiválasztották” őket, szintén keveset tudtak róluk. Az anya, a szülőanya pedig gyakran az égvilágon semmit nem tudott a családról, ahol gyerekét elhelyezték, ahogy arról sem, mi történt vele a későbbiekben.

Vannak anyák, akik soha nem is fogják már megtudni. Vannak, akik félnek foglalkozni ezzel. Egyesek hivatalos segítséget vesznek igénybe, hogy megküzdjenek az információhiányból fakadó szorongásukkal, vagy összeomlanak a pszichológiai és fizikai stressz alatt. Vannak, akik csak várnak. Mások nem adják fel a kutatást abban a reményben, hogy egyszer újra találkozhatnak a gyerekükkel. Én szerencsés vagyok. Megtaláltam a lányomat. Megtaláltuk egymást. Újra találkoztunk…

Ez a kötet tehát sok vér szerinti anya történetét tartalmazza – és ahol lehetséges volt, a gyerekeikét és örökbe fogadó szüleikét is. Olyan elbeszélés ez, ahol bár a részletek különbözőek, de a többség által megtapasztalt érzések ugyanazok: szomorúság, veszteség, bűntudat, szégyen és düh. Mások számára jelen van benne annak tudata is, hogy az adott időben a lehetséges legjobbat választották – és vannak páran, akiknek kiteljesedést, megbékélést és örömet hozott.

A könyv segítséget kíván nyújtani azoknak, akik az örökbefogadásban érintettek, érdeklődnek iránta, vagy csak kíváncsiak rá, hogy megértsék, milyen hatással van rájuk és családjukra a titok, és lássák, milyen egészséges kapcsolat tud kialakulni a nyílt örökbe adás során.

A vér szerinti anyáknak segít, hogy azonosulhatnak a többiek által megosztott tapasztalatokkal. A gyerekeink számára világossá teheti, hogy nem törlődtek az emlékeinkből, nem feledkeztünk meg róluk. Az örökbe adást fontolgató várandós anyáknak és az örökbe fogadni szándékozóknak pedig megmutatja, hogy mennyit nyerhet mindenki a nyitottsággal, hogy nincs szükség a zárt örökbefogadással járó színlelésre, sőt, ez új dimenziót nyithat a szülői szerepben. A szakembereket elvezetheti annak felismeréséhez, hogy az örökbe adás gyásszal és veszteséggel jár, és hogy a jó örökbefogadási gyakorlatnak – amikor is az örökbefogadás az egyetlen megoldásként jön szóba – meg kell találnia az egyensúlyt mindhárom résztvevő érdeke között, ahogy ezt a nyílt örökbefogadásokról szóló történetek bemutatják.