Kolléganőmnek türelemmel válaszoltam örökbefogadott gyermekem iránti érzéseimről, szerintetek is egy idióta?

Megkérdőjelezte, hogy én nem érezhetek olyan szeretet, kötődést örökbefogadott gyermekem iránt mint ő érez az övé iránt. Többedszerre is ki kellett javítanom mikor úgy fogalmazott, hogy "nem sajátod", hiába mondtam el többször, hogy mi örökbefogadók úgy fogalmazunk, hogy nem vér szerinti, de saját. Beszélt nekem génekről melyek ki tudja milyenek, majd visszaütnek :D . Kikiálltott hősnek, hogy más gyerekét hajlandó vagyok nevelni, nem értette, hogy attól fogva, hogy örökbefogadom nem a másé, hanem ugyanúgy nevelem mint mindenki a magáét, nem hőstett.

Rákérdezett arra nem tartok e attól, hogy felnőttként visszamegy az igazi szüleihez, meglepődött azon, hogy ha gyermekemnek igénye lesz rá segítek a kapcsolatfelvételben és nem egyáltalán nem félek attól, hogy visszamegy.

Rákérdezett arra milyen plusz juttatást kapnak az örökbefogadók, el kellett magyaráznom, hogy nem nevelőszülő vagyok.

Leginkább az volt irritáló, hogy szerinte ő sosem lesz "igazi, saját" gyerek és sosem szerethetem úgy mint ő a "saját, igazi" gyermekét.

Dicsekedve mesélte, hogy meg szokta verni gyermekét... én nem veréssel nevelek.

Végül rájöttem, hogy nincs nekem mit bizonygatnom annak aki nem hajlandó megérteni, elfogadni mit érzek, gondolok.

Sosem felejtem a napot mikor hazavittem 9 éve zokogva a boldogságtól és azóta is minden nap hálát adok érte.

Tudom, érzem ragaszkodását, szeretetét irántam.