Ùgy èrzem ide kell menekülnöm... Azokhoz szòl a kerdèsem akinek halmozottan sèrült,sèrült gyerekük van,vagy ismerősènek,családban stb??? 3 èves halmozottan sèrült a kislànyom.(nem jàr,beszèl,enyhe èrtelmi fogy.ill autista vonàsok)

Nagy ölelès neked!!! Iszonyú nehèz, amit minden nap tenned kell/ törtènik veled. Aki nem megy àt rajta, az nem tudja.

Nekem csak apròbb gondjai vannak a gyerekemnek, mègis megszenvedem nèha.

Én csak egy nehéz természetű gyereket fogtam ki de hetente egyszer tuti felteszem a kérdést hol a tökbe van az a habos babos rózsaszín maszlag amit reklámoznak. Szuper vagy tényleg!

Nekem pszichológus sokat segítet, neki őszintén lehet panaszkodni, ha szakirányba mész még tanácsokat is adhat, de a legfontosabb, hogy kéthetente hetente egy órát mentálisan te is kiengedd a gőzt !

Áldás...azaz. 6.5 éves lányom 3 éves koráig májbeteg volt, 13x voltam vele kórházban 1-1 hetet Nyíregyházán és Budapesten a SOTE 1-en.

Mire kijött belőle, akkorra már 1 éve hordtam fejlesztésre autizmus miatt.

Bárkinek megengedném, hogy csak 1 hétre költözzön ide hozzánk,aki nem érti meg,mit jelent ez a mindennapokban. Komolyan mondom. Sajnos rengeteg ilyen ember van.

Áldásnak abszolút nem érzem kislányunk állapotát (mozgás, látás és értelmi sérült), de az évek alatt valahogyan sikerült beletörődnünk a helyzetbe. Elfogadást nem írnék, mert én nem gondolom, hogy ezt el lehet fogadni. Szépen lassan megtanultunk együtt élni az állapotával és úgy alakítani az életünket, hogy mindannyian (szülők és testvérek) talalhassunk örömöt valamiben, legyen időnk egymásra. Sokat számít hogy mennyi segítsége van az embernek, van-e akire számíthat és pontosan milyen a gyermek állapota. Kislányunk járni nem tud, babakocsiban van, ha megyünk valahová, de ez minket télen sem akadályoz semmiben. Szerencsére van annyira "jó" állapotban, hogy ne legyen ágyhoz kötve.

Jótanácsot nrm tudok adni, mindenkinek más segít. Van, aki pszichológushoz jar, van aki sorstárs közösségben talál segítségre, van aki a hitben, van aki munkában stb. Egyedi minden helyzet, hogy kinek mi segít a felszínen maradni. Kislányunk 4 éves múlt, mi mostanra eljutottunk oda, hogy újra tudunk önfeledten nevetni, hogy nem gyötör a bűntudat ha aznap kevesebb fejlesztést kapott, mostanra tudunk újra normál család lenni. De hosszú, rögös út volt ez és még nehezebb időszakok várnak ránk (pl ha már nem tudom majd felemelni a súlya miatt, ha a hormonoktól berobban az epi vagy éppen a viselkedése változik stb), de azokat a gondokat majd akkor kell megoldanunk.

Mindenki máshogy dolgozza fel ezt a helyzetet.

Talán az is egyfajta menekülés, hogy áldásnak akarják megélni - bár az tény, hogy egy ilyen élettragédia úgymond elgondolkoztat az élet nagy dolgairól, szembesít olyan kérdésekkel, amik mellett lehet, hogy elmennénk, ha minden rendben lenne, amit - én legalábbis - valóban áldásnak élek meg.

Egyébként életem legkeserűbb élménye, hogy mindkét gyerekem autista (nem a klasszikus autizmus, értelmileg nem akadályozottak) Szeretem őket, és én látom az értékeiket, de annyira nyomorult érzés, hogy sokszor ez teljesen egyoldalú, legalábbis nem a hagyományos módon mutatják ki ezt. És akkor itt van az, hogy a viselkedésük totál elszigetel minket a többi családtól.

Akinek van egészséges is, azért biztos könnyebb...

De szerintem nincs olyan, aki nem azt kérné elsőre az aranyhaltól, hogy egészségesek legyenek!