Teljesen váratlanul ért valakit, hogy a gyereke SNI-S?

Á...szerintem ilyen nincs. Ez saját vélemény.

Asperger szindrómás lányomon is 1.5 évesen már teljesen egyértelmű volt, hogy autista. Pedig nagyon okos kislány, 120 feletti IQ-t mértek neki.

Olyan nincs,hogy 3 éves koráig mintagyerek,utána meg autista.

Ismerek ilyen családot,de ott a szülő volt vak! Nem akarta meglátni az egyértelműt. Tagadott a végsőkig, hogy az ő gyerekével aztán semmi gond nincs. De. Volt.

Én nem ismerek olyan családot, ahol a gyerekek "tök normálisak", értsd mindent tökéletesen időben, furcsaságok nélkül csinálnak, mintaszerű a viselkedésük egyénileg és közösségben is, és az égvilágon semmi gond nincs velük.

Olyat azonban sokkal többet, ahol a gyerekek még külső szemmel is rendben vannak, de különböző stresszhelyzetekben érzékenyen reagálnak (pl oviban egy ordibálós óvónő miatt megborulnak).

Aki echte autista/adhd, stb, ott szerintem már korán látszik, ismerek súlyos autista gyereket is, nála 6 hónapos kor után kezdtek jönni furcsaságok, 1 év körül már rengeteg volt, másfél évesen meg nem diagnosztizálták, mert hivatalosan nem lehetett rámondani, de tök egyértelmű volt, hogy valami nagyon nincs rendben.

Ne keverd az orvosi diagnózisokat a sajátos nevelési igénnyel! Nem ugyanaz.

Van autista, aki nem SNI-s.

Mire eljut valaki a diagnózisig az sok idő, nem hiszem, hogy váratlanul éri. De van olyan a családban, ahol 2 éves koráig mintagyerek volt, utána testvére született és otthon megváltozott a viselkedése, ami normálisnak tekinthető. Az hogy valami gond lehet csak 4 éves kora körül jött ki. De eleinte mást gyanítottak (ADHD), mint amire végül 6 évesen diagnózist kapott (auti).

Más ismerősöm is van, ahol rá lehetett fogni a kistestvér születésére a furcsaságokat, ráadásul ezek többsége inkább az óvodában jött ki, amit a szülők sokáig nem tudtak, mert nem mondták nekik. Csak amikor az iskolaérettséget nézték, akkor jelezték és küldték el szakemberhez.

Szerintem az enyhe esetek könnyen radar alatt maradhatnak, na meg döntse el a laikus, aki akár addig még nem is látott más kisgyereket, hogy most normális-e vagy sem a sajátja. Mindenki tudja, hogy vannak nyugodtabb és elevenebb, intro- és extrovertáltabb stb. gyerekek, de hogy mi az, ami már kóros, ahhoz szakember kell. Mi is tudjuk a sajátunkról (4 éves), hogy pörgős, ahogy a családom fele is az, így számomra ez normális. Hogy a társadalom számára az-e, még kérdés.

Szerintem ilyen csak tagadó vagy felületes anyukáknál van.

Az én gyerekem tök határeset, éreztem, hogy valami más, de azért csak rémálmomban jött elő, hogy ennyire. Babának remek volt, jól evett, jól aludt, cicifüggött, ölelés puszi mosoly, játékok, hát néha ideges lett, ha letettem és ökölbe szorított kézzel sírt, egyszer annyira szorította, hogy remegett, de mindenki mkndta, hohy fe akaratos, hagyham csak. Kb 9 hónapos volt, ült már, mikor csinálta, letettem és azt akarta hagyjam abba.

Megvolt az első szó időben, kontextusban, majd semmi. Kicsit kevesebbet tartott dzemkontaktudt, feltűnt, de nem annyira. Aztán 2 éves kor körül kezdett körvonalazódni.

Jelen.

Két gyerekem van. A fiam kicsi korától kezdve elég problémás, tudtuk, hogy vele valami nem oké. Érdekes módon hiába hordtam mindenhová azt mondták, hogy csak nem tudok gyereket nevelni.

A lányom viszont az óvodában elvolt, szépen énekelt, rajzolt, verset mondott stb. Nem tűnt fel semmi vele kapcsolatban. Sőt, ő volt a mintagyerek a másikhoz képest.

Aztán bekerült iskolába, és ott kezdődtek a gondok. Osztály utolsó volt, a tanítónő évismétlést javasolt, és mivel folyamatos kudarcélmények érték a gyereket, a magatartása is megváltozott.

Egyébként a tanítónő elég gonosz volt, úgyhogy én végig azt hittem, hogy ő a hibás. Már csak azért vittem el kivizsgáltatni, hogy megmutassam, hogy nem a gyerekben van a gond. Úgyhogy igen, abszolút pofonként ért a dolog, hogy a lányom (is) adhd-s. Állítólag a súlyosabb fajta, úgyhogy a pszichiáter rögtön gyógyszert akart neki adni.

Mivel a fiam az extrém fiús adhd-s, hozzá képest tényleg nem tűnt fel, hogy a lányom is más. Ráadásul eszméletlen magas az IQ-ja, úgyhogy sokáig kompenzált, sőt már most is kompenzál.

Viszont teljesen meglepetésként ért, hogy a lányomnak egyből sni-t javasoltak, és Ritalint, míg a fiammal szerintük semmi gond nincs, csak nem tudok gyereket nevelni.

(Persze később róla is kiderült, hogy nem az én hibám.)

Egyébként a lányommal iskolát váltottunk, és utána viszonylag rendben volt a dolog. Szerintem ha nem ezt a banyát fogjuk ki, semmi gond nem lett volna, nem jutunk el az sni-ig.

Mivel 137-es iq-t mértek neki, felsőben már simán, tanulás nélkül évfolyamelső volt, és most gimnáziumba jár. Viszont nagyon durva dolgai vannak, mindig menni kell menteni, mert nem talál haza. Gyerekként ez annyira nem tűnt fel, mert mindenhová én vittem.