Hogyan lehet azt "elfogadni", hogy anyu problémás gyereknek és rossz anyának tart?

hát itt anyukáddal vannak a gondok

a saját önbecsülésén esett csorba

ez csak kivetítés rád

Anyukádnak bőven lenne miért büszkének lennie rád - sajnálom, hogy nem ismeri el a teljesítményedet. Viszont: egy bölcsis kisgyereknek nagyon-nagyon nagy szüksége van az édesanyjára. Nem elég neki, hogy reggel-este lát, két nap a héten ráadásul még csak nem is te mégy érte... A gyereked kevesebbel is beéri anyagilag, de többre van szüksége az édesanyjából! Ha évek múlva megkérdezed azoknak a szülőknek a gyerekeit, akik így nőttek fel, mind azt mondja: bár lett volna ! Ráadásul te magad is csak későn fogsz rádöbbenni, hogy ezek az évek, amiket te elszalasztasz a fiad életében, visszahozhatatlanok.

Én átgondolnám, nem minden a pénz.

Kislány és főleg kamasz-fiatal felnőtt korban milyen volt a kapcsolatod anyukáddal?

Az ő élete rendben van? Tényleg mintha a saját feldolgozatlan problémáit vetítené ki rád. Próbáld másutt keresni az elismerést, mert így tényleg kiszolgáltatott kislány szerepben vagy az anyukáddal szemben, ami nem jó a kettőtök kapcsolatának sem.

A párodnak megfelel ez az életritmus? Ha ő meg te elégedettek vagytok, és a kisgyerek kiegyensúlyozott, öleld meg az aggodalmaskodó anyukád, és mondd meg neki újra és újra, hogy ez a te életed, és nektek így jó.

Szerintem sokan élnek így mint ti, és nevelnek egészséges lelkű gyerekeket.

Az én nővérem kórházi gyerekorvosként egyedül nevelte a két gyerekét. A kórházi munka havi öt, hat ügyeleti napot is jelentett, mikor reggel beadta a gyerekeket az óvodába, bölcsődébe, délután a nagyszülők vitték őket haza, másnap reggel újra ovi-bölcsi és az édesanyjuk délután ment értük. És a többi napon is ledolgozta a 8 órát, tehát fél nyolcra mindkét gyereket "le kellett adnia", és a második intézménybe öt óra tájban ért oda.

A gyerekek azóta egyetemisták, jó kapcsolatban vannak az édesanyjukkal, és ha családot alapítanak valószínűleg az ő életükben is azonos fontosságú lesz a család és a munka.

Szerintem bízz a "minőségi idő" hatékonyságában. Ha abban a napi fél órában igazán a gyereké vagy, illetve éreztetni tudod vele, hogy ha "helyzet van/lenne" akkor számíthat rád, a dolog működni fog.

Százszor jobb egy kiegyensúlyozott boldog anyuka napi 20 percben, mint egy önfeláldozó mártír napi 16 órában. Az áldozatért előbb-utóbb be szokás nyújtani a számlát, ami senkinek sem jó.

Te viszont megtartottad a saját életedet, az anyaságon kívül is létezel. Ez nagyon sokat fog segíteni, hogy ne telepedj rá a gyerekedre, engedd elkövetni neki a saját hibáit, elszenvedni a kudarcait, hiszen nem az ő sikere lesz a te értékességed egyetlen bizonyítéka. És amikor le akar válni, bátran fogod kitárni előtte az ajtót, nem fogsz kétségbeesetten belekapaszkodni, visszatartani. A gyereked pedig elmegy majd, és mikor már tényleg felnőtt, vissza is fog jönni, mert sose érezte bezárva magát.

Senkit sem akartam megbántani, aki főállású anyaként vagy legalábbis azzal a lelkülettel gondoskodik a családjáról, Ismerek nagyon jó példákat köztük is. De annak az életformának is megvannak a maga buktatói, éppúgy, mint a "dolgozó anya" modellnek.

A te életed, nem anyukádé. Hagyd, hagy mondja, amit akar, úgyse bírja ki, te meg éled tovább a boldog kis életed:)

A gyermeked is boldog, férjed is, te is, kit érdekel, anyudnak mi a véleménye.

Az én anyukám sem elégedett velem, pedig...

Bár nem vagyok sem gazdag, sem sikeres, de nem is csúsztam le mint azok általában akik hasonló körülmények közül érkeznek... Még a főiskolát is elvégeztem. Állásom is van. Nem váltogatom hetente a pasijaimat, bulizni sem járok minden héten, nem szórom a pénzt állandóan ruhákra meg miegymásra, mint sok korombeli lány... Tervezem, alakítom a jövőm, a koromhoz képest felelősségteljesnek érzem magam, de semmi. Azt hiszem az a gondja velem hogy nem pénzelem őket. Dehát... minimálbérből???

Az az igazság hogy én is úgy érzem magam mint egy hisztis kamasz, aki itthon inkább megtűrt lakótárs, mint gyerek... (nem véletlenül szeretnék elköltözni mielőbb).

Csak azt akartam ezzel mondani, hogy ne aggódj, egyáltalán nem vagy egyedül a gondoddal.