Amikor úgy érzed megbomlik az agyad a gyerek üvöltésétől, hogyan vezeted le a gőzt?

Az a titok, hogy hagyni kell üvölteni néha, és nem kivenni.

Eljátszod vele néhányszor, aztán megszokja, hogy nem ugrik anya az első nyikkanásra.

Lehet, hogy először másfél órát üvölt, aztán egyet, aztán háromnegyedet... előbb utóbb rájön.

Ha tudod, hogy evett, ivott, játszott is már, nem beteg, nincs melege, nem fázik... és mégis sír, akkor igazából csak azt akarja, hogy szórakoztassák még. Vagy csak megszokta, hogy mindig ott vagy... Ez nyilván nem mehet így egész életében.

Azt is meg kell tanulnia, hogy ha anya eltűnik, attól még visszajön.

Hallottad már mostanra eleget sírni, hallani fogod, hogy dühös, vagy hisztis, vagy hogy egyáltalán miért sír.

Viszont az fontos, hogy amikor elkezded, akkor légy következetes. Ha túráztatod fél órát, aztán megsajnálod, akkor igazából azt éred el, hogy legközelebb is üvöltsön legalább fél órát. A lényeg, hogy ő adja fel hamarabb.

El ne hidd, amit az első mondd.

Persze, hogy előbb utóbb nem sír, mert rájön, hogy felesleges, az anyjára úgyse számíthat.

Igenis ringatni kell, ott kell lenned, amikor szüksége van rád. Nyugodtan vedd fel, akár fél napig is lehet kézben/rajtad.

Vagy ha nem bírod idegekkel, tedd be az ágyba, menj ki, tombold ki magad, majd újult erővel és mosolyogva menj vissza.

Sajnos ez egy ilyen időszak, de ez így egy ördögi kör. Ha feszült vagy, a kicsi is feszült. Ha vidáman nyugodtan közelítesz, hamarabb megnyugszik.

3 éves fiam van, sosem hagytam még 5 percig sem ordítani, nemhogy fél órát...

Nyugodt, kiegyensúlyozott nem elkényeztetett kisfiú. És nem a nyakamon lóg. Nagyon jól elvan egyedül is, de tudja, hogy ha szüksége van rám, ott vagyok.

"Ha tudod, hogy evett, ivott, játszott is már, nem beteg, nincs melege, nem fázik... és mégis sír, akkor igazából csak azt akarja, hogy szórakoztassák még"

Ranschburg Jenő azt mondja, egy csecsemőnek ugyanolyan létszükséglet az anyja közelsége, mint az étel, vagy a tiszta pelus.

Te hogy éreznéd magad, ha tehetetlenül fekszel, segítséget kérsz, és tojnak a fejedre?

Bocs, hogy belepofázok, de szerintem is, a hiba nem a gyerekekben van.

Most őszintén, gondoljuk végig logikusan. Kb 50-100 évvel ezelőttig egy nőnek született 10-12 gyereke, amiből jó, ha 4 felnőtt, ezért tizedannyira sem kötődött a saját gyerekeihez, hát még egy olyanhoz hogyan kötődött volna, amelyik az őrületbe is kergeti. Mivel nagy volt a gyermekhalandóság, gondolhatod, hogy a csecsemőgyilkosságok sem mehettek ritkaságszámba. Fel sem tűnt sok eset senkinek.

Ezen kívül, ha elfogadjuk, hogy egyszer mi is kint éltünk a vadonban, akkor mégis mi haszna lenne egy egész törzset őrületbe kergető, sírásával a vadállatok figyelmét is magára vonó gyereknek.

Én nem hiszek abban, hogy ez egy ilyen időszak! A gyerek alapból nem lehet "sírós" és kész. Mert ilyen gyerek nem létezhet! Logikai képtelenség, hogy egy kicsi gyerek kvázi poénból halálba hajszolja a szüleit, akikre rá van utalva!

A hiba tehát nem a gyerekekben van, hanem a környezetben, a szülők és az emberek hozzáállásában. A védtelen csecsemőnek valóban létszükséglet az anya, vagy más felnőtt közvetlen fizikai közelsége, hisz évmilliókig ez jelentette a túlélést. Mit érezhet a gyerek magányosan egy kiságyba száműzve? Hogy veszélyben van, hát segítségért kiált.

A gyerek nem ellenség, akit így vagy úgy meg kell törni, az első válaszoló módszerével. Ez a ki adja fel előbb, ez nevetséges. A szülő az erősebb, az okosabb, a SZÜLŐ, tehát az erőfölény vitathatatlan, mi szükség lenne ilyesfajta erőharcot vívni egy gyerekkel? Ilyet nem találhatott ki a természet.

Az a gyerek nem lenne itt és most gyerek, ha elődjei ellehetetlenítették volna saját maguk ellátását és szeretetét! A gyerekek pedig nem változtak azóta, csak a környezet. Az viszont nagyon sokat...

Első vagyok, két gyereket neveltem fel, mindkettő kiválóan, egészséges mértékben kötődik.

És igen, 2 éjszaka ültünk az ágy szélén és hallgattuk a gyereket másfél órán át, és gondolhatjátok, kibírtuk röhögés nélkül...

Első gyerek ebből a szempontból nagyon a fejünkre nőtt. Persze fogadkoztunk, hogy "Fú, mi aztán porszívózni fogunk a gyerek mellett!", a vége az lett, hogy ha letettük, még a másik szobában sem mertünk pisszenni sem. Normális ez? Hasznos a gyereknek? Hasznos a szülőnek? Használ ez a gyereknek, hogy mindkét szülő ki van vasalva? A kérdező hetedik hónapja csinálja. Az már kicsinál akárkit.

Nem.

Két út volt előttünk. Az egyik a hirtelen váltás, a másik a "lassú elszakadás". Leteszed, felsír, hagyod kicsit, bemész megint, cirógatod, árad belőled a fény, meg a szeretet és csillámfaxpónik pukiznak szivárványokat a fejed körül... A gyerek tündéri mosollyal az arcán megnyugszik, leteszi a kis buksiját és édesdeden alszik a következő szopcsiig.

Aha, persze... A valóságban a kialvatlanságtól, az úszó háztartástól, attól, hogy az életed teljesen a gyerekednek rendelted alá és egy ellátórobot szintjére léptél vissza - bemész hozzá, de a gyerek ezt mind leveszi, érzi rajtad a feszültséget, érzi azt, hogy igazából azt akarod, hogy ALUGGYÁMÁN!!!, legyünk már túl rajta, anyád is hadd dögöljön már le végre... Ez nem az az egészséges és boldog kapcsolat, amire vágytál, és ez csak újabb keserűséget jelent. Akárhogy is, attól, hogy ilyen elpattanó idegrendszerrel legyeskedsz a gyerek körül, az nem fog neked megnyugodni.

És mit csinál egy nyugtalan, ráadásul fáradt gyerek? Nyűglődik. Te meg szórakoztatod, kiveszed, leteszed, a gyereknek sem jó, neked sem, de te jó szülő akarsz lenni, nem hagyod ott, nem hagyod magára. Ja, csak épp megoldani nem tudod a helyzetet.

Ezt átbeszéltük, és arra jutottunk, hogy ezen az egymást kölcsönösen húzó helyzeten nem a gyerek tud változtatni.

És igen, keserves volt hallgatni, hallottad, hogy dühös, csalódott... aztán elaludt. Eljátszottuk még párszor, és onnantól kezdve normális mederbe kerültek a dolgok. Mindenki tudott pihenni - ez nagyon fontos. A gyerek is - mit tudott mást tenni - elfogadta a helyzetet. Rájött, hogy akkor is van élet, ha mi nem vagyunk ott. Akkor sem lesz semmi baj.

Lehet leszavazni. Kipróbálni nem kell a módszert. Kipróbálva nem működik. Csinálni kell. Akkor működik, ha nem lépsz vissza.

Drága Anyu!

Összezavarodtam.

Azelőtt a te puha, meleg karodban aludtam el. Minden éjjel odabújtam hozzád; elég közel, hogy halljam a szívdobogásodat, elég közel, hogy érezzem az édes illatodat. Néztem a szép arcodat, és biztonságos, szerető ölelésedben lassan álomba merültem. Ha felébredtem, mert morgott a hasam, hideg volt a lábam, vagy csak egy ölelésre vágytam, gyorsan megnyugtattál, és már aludtam is újra.

“Csitt, éjszaka van!”

De a múlt héten valami megváltozott. Egyik este betettél a kiságyba, megpusziltál, jó éjszakát kívántál, lekapcsoltad a lámpát és elmentél.

Eleinte zavart, vajon hová mentél? Félni kezdtem és hívtalak. Hívtalak újra és újra, de te nem jöttél! Nagyon szomorú voltam. Annyira akartalak. Soha nem éreztem ilyen erős érzéseket azelőtt.

Hová mentél? Végre, visszajöttél! Ó, milyen boldog és megkönnyebbült voltam, hogy visszajöttél! Azt hittem, elmentél örökre. Szerettem volna, hogy felvegyél, de nem tetted. Nem néztél a szemembe. A puha, meleg karjaidba vágytam, mint régen, de te csak annyit mondtál: “Csitt, éjszaka van!” és megint magamra hagytál.

“Egyedül nem tudom megnyugtatni magam”

Ez újra és újra megtörtént. Sírtam utánad, mindig kicsit hosszabban. Visszajöttél, de nem vettél fel. Addig hívtalak kiabálva, amíg egyszer abba kellett hagynom, annyira fájt a torkom. A fejem lüktetett és a kis pocakom is morgott. Mégis a szívem fájt a legjobban.

Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért nem jössz. Azóta minden éjszaka így telik el, és egy örökkévalóságnak tűnik mindig. Nem jössz, ha hívlak, és ha végül jössz, kerülöd a tekintetem, magamra hagysz, nem öleled magadhoz zokogó, remegő kis testem. Feladtam. Egyedül nem tudom megnyugtatni magam, de a sírás is túlságosan fáj már, hogy sokáig bírjam folytatni.

“Most már csöndben vagyok éjszaka”

Anya, nem értelek. Napközben, ha elesek és beütöm a fejem, felveszel és megpuszilsz. Ha éhes vagyok, megetetsz. Ha odamászok hozzád egy ölelésre, olvasol a gondolataimban, felveszel, összepuszilod a kis arcom és azt mondod, mennyire különleges vagyok és mennyire szeretsz. Ha szükségem van rád, azonnal válaszolsz. De éjjel, amikor minden sötét és csendes, és az éjszakai fények furcsa árnyékokat vetnek a falra, eltűnsz. Látom rajtad, hogy fáradt vagy, anya. De szeretlek. Csak a közeledben szeretnék lenni, ez minden. Most már csöndben vagyok éjszaka.

De még mindig hiányzol.