Ha nyűgnek érzem a szoptatást, akkor terhesség utáni depresszióm van?

köszönöm a válaszaitokat!

Biztosan velem van a baj, mert én pl hihetetlennek tartom, hogy a testemből táplálva jól lakik egy kisbaba. Ez valószínűleg azért van, mert évekig önpusztító életet éltem, egészen tini koromtól kezdve három évvel ezelőttig, amíg meg nem ismertem a párom, és "miatta" abbahagytam mindent, kivéve a dohányzást. Amikor terhes lettem, már egy hónapja nem cigiztem, és most már több mint egy éve nem gyújtottam rá. De akárhányszor mellre teszem a babám, mindig eszembe jut, hogy mennyi szemetet vittem be a szervezetembe éveken keresztül, és most ha már nincs is bennem semmi káros anyag, én saját magamat vélem károsnak az ő számára hiába több mint 7 kg 3 hónaposan (4 kg-val született).

A másik meg az, hogy óhatatlan, hogy olykor-olykor elő kell vennem mások előtt is a mellem, mert pl anyósomat teljesen hidegen hagyja, hogy nekem ez kényelmetlen, hogy ott áll mellettem, amikor szoptatok. Még egészen közel oda is hajol, hogy "jajj de aranyos vagy, ahogy eszegetsz", a kicsi meg persze felfigyel a hangjára, odanéz, és ezzel fájdalmat okoz. És ez nem a baba hibája, hanem az anyósomé, meg az enyém, hogy nem szólok miatta, de a pofám lapos, mert ő főz ránk, és sokszor ő vigyáz a babára.

Már alig várom, hogy végre normális ételt egyen a pöttöm, max este van nyugtom másoktól, akkor rendben, csendben táplálom a kicsim. Meg persze reggel. A többi szopizáskor, mindig van valaki nálunk, vagy a szüleim, vagy anyósom-apósom, vagy a párom barátja. Baromira fárasztó. És úgy vagyok vele, hogy csesszék meg, ez az én lakásom, és nekem kell bujdokolnom, hogy a babám jól lakjon. Húsz perc alatt degeszre tömi magát, de nekem az a húsz perc örökkévalóságnak tűnik, ha nincs nálam a telefonom, hogy valami buta játékkal elüssem az időt. És tudom, hogy a picurkára kéne koncentrálnom, de folyton azon izgulok, hogy nehogy valaki bejöjjön. Szóval baromi nagy nyűg nekem ez az egész. :(