Van itt olyan, aki semmiképpen nem akart császárt és 1. sikerült vaginális úton, vagy 2. mégis császár lett? Az első csoport miben látja a siker titkát? És a második csoport hogy fogadta, hogy császár lett?

1. vagyok. Nagyon sokat segített a férjem. Maximálisan megértett és támogatott, meghallgatott. aztán az idő szépen elfedte a dolgokat. Meg persze a csodálatos kislányom. Én sokáig gondolkodtam rajta, hogy megkockáztatok egy második terhességet, dea párom nem akarja. Azt mndta, van már egy egészséges, csodaszép lányunk.Nem szeretne másik babát olyan áron, hogy én nem vagyok velük. Meg ugye a kislányomnak is szüksége van rá. Megemlítettem a dokimnak(nőgyógyinak. nagyon jó fej), és ő szépen elmagyarázta, hogy sokszor előfordul császáros kismamáknál a hasonló lelki állapot. Elmondta részletesen, hogy mi miért történt.

Próbálok nem vágyni több gyerekre. amikor rámtör, akkor a sok álmatlan éjszakára gondolok(hasfájás, fogzás...). :))

Szia!

Én is nagyon szerettem volna rendesen szülni,úgy is indult,de aztán vajudás közben a picim magára tekerte a köldökzsinórt 2szer,ami fojtotta,emiatt belekakilt a magzatvízbe,ivott belőle.ment el a szívhangja,nekem fel a vérnyomásom,szóval 3óra otthoni,meg 7óra kórházi vajúás,sok-sok oxitocin után végül megcsászároztk az utolsó előtti pillanatban.még 1 óra,és mindketten ottmaradunk...a lánykám meg a magzatvíz miatt még fertőzést is kapott,szóval 8 napig voltunk a kórházban 3 helyett.bántam,hogy nem lett sima szülés,de az életünk múlt rajta,hálás vagyok az orvosoknak,és a jóistennek,hogy happy end lett a vége.ezért is nem értem az olyan anyákat,akik bíznak az ilyen geréb ágnesekben.amíg az ember csak a saját életét kockáztatja,addig oké,de mikor már a gyerekét is,az nem mindegy,ugye...

Az egész terhességem alatt, akármit akárhol olvastam a szülésről (net, újság, könyv, ...) a császáros témákat mindig tovább lapoztam. Egész egyszerűen nem foglalkoztam vele. Fel se merült bennem, hogy engem műteni fognak. Pedig rengeteget foglalkoztam a témával, de a császáros irományokat célirányosan kerültem.

Jobban tettem volna, ha kicsit azért beleolvasok azokba is...

A 35. héten elkezdett szivárogni a magzatvizem. Egész nap kaptam az oxitocint, meg különféle szereket, amiktől azt várták, hogy elkezdek tágulni, és megjelennek a várva várt fájások. Hát nem jöttek. És estére a babám szívhangja is leesett. Ekkor közölte velem az orvosom, hogy nem várhatunk tovább, meg kell műteni. Előtte napközben többször is emlegette, hogy ha nem jön a kívánt hatás, akkor előfordulhat, hogy császározni kell. Szerintem már akkor próbált erre felkészíteni, de én még akkor sem vettem komolyan. Biztos voltam benne, hogy el tudjuk kerülni a műtétet. Mikor kiderült, hogy mégsem, összeomlottam! Elkezdtem sírni. De nem a csalódottságtól, hogy nem tudok természetes úton szülni, hanem a félelemtől. Persze erre csak utólag jöttem rá. Soha nem volt eltörve sem semmim, és most hirtelen fel fognak vágni. Pokoli érzés volt.

De utólag azt mondom, hogy jó volt ez így, ahogy alakult. Egyáltalán nem érzem magamat kevesebbnek, vagy kevésbé teljes értékű nőnek azért mert nem ment a hüvelyi szülés. Szerintem már az a csodával ér fel, hogy teherbe tudunk esni, ki tudunk hordani egy egészséges kis gyermeket. Nem éreztem csalódottságot, és igenis büszke vagyok magamra, hogy egy gyönyörű, egészséges kisembernek adtam életet. Merthogy a végeredményen van a hangsúly szerintem. Nem szeretek itt olyanokat olvasni, hogy nem tudják feldolgozni a császárt, és nem érzik magukat nőnek, mert nem tudtak hüvelyi úton szülni. Szerintem ez nagyon nagy butaság. Mégis csak világra hoztunk egy kisembert, egy új életet!