Mikor érezted már azt, hogy szánalmas amit csinálsz? Mik voltak a legdurvább dolgok amiket megcsináltál miközben teltek a hónapok sikertelenül?

Én soha nem gondoltam volna hogy egyszer annyira elkeseredett leszek, hogy rászánom magam a mindennapos hőmérőzésre, de egy év után az is elérkezett (aztán rájöttem hogy nem is olyan nagy macera mint képzeltem).

A másik a szex utáni gyertyaállás volt, de azon már csak röhögni tudtam kínomban.

Nekem csak az segített, amikor kiderült hogy mi a konkrét probléma. Azt már hogy azt mondták csak lombik jöhet szóba, egy megváltásnak éltem meg, mert onnantól kezdve tudtam hogy mit kell tenni és mi a következő lépés, nem csak úgy teltek a hónapok, egyik a másik után "eredmény" nélkül.

Kitartást és mielőbbi babázást kívánok neked :)

13 hkm

Az 50 teszt az már beteges!

Én mindig ki akartam várni a 28 napot, amikor meg kellene jönnie, de már mindig előbb megjött. Esélyem se volt tesztelni. Ilyenkor általában pityeregtem kicsit, párom vigasztalt, de közben szomorú volt ő is.

1 év után már mehettek kivizsgálásokra. Lehet, hogy csak valamelyik hormonod rakoncátlankodik, amit gyógyszerrel könnyen helyre lehet hozni.

Hát a havi 50 teszt azért már kissé necces. De megértelek, én egy évig vártam a babára, miközben a barátnőimnek becsúszott vagy tervezetten összejött 3 hónapon belül. A mélypont nálam a 6. sikertelen hónapban jött el. Akkor borultam ki úgy, hogy végül a férjem mondta azt, hogy hanyagoljuk a témát két hónapra, utazzunk el wellneszezni, kezdjünk közös hobbiba, és legyen vége a "kényszer" szexnek.

Én csak hőmérőztem, azt csináltam továbbra is, de való igaz, hogy innetől kezdve lazábban vettem. És SOHA nem teszteltem, nem is tartottam otthon tesztet. Egyetlen tesztet vettem csupán, amikor egy év után végre késett a menzim. No, az meg egyértelmű pozitív lett. Úgyhogy engem a férjem tett helyre nagyon türelmesen és kedvesen még mielőtt belebolondultam volna a sírós, korántesztelős, magamba zárkózós dologba.

Nekünk pont 1 év után sikerült.

Tudom, ez annyira nem is sok idő, de kb. fél év után én is kezdtem "bekattanni", bebeszéltem magamnak, hogy talán meddő vagyok, sose fog sikerülni.

Mai napig szégyellem magam amiatt, hogy anno mentünk a sógoromékhoz látogatóba, akkor született nemrég a gyerekük.

Én nemhogy megfogni, szó szerint rá sem bírtam nézni a babára, egyedül a férjem foglalkozott vele, én egész idő alatt szótlanul, mogorván ültem egy sarokban, belülről remegtem az idegességtől és csak azt vártam, hogy szabaduljunk onnan. Aztán mikor sógorom kérdezte mi a baj, elbőgtem magam, hogy meddő vagyok.

Persze ez nem volt igaz, csak annyira akartam a babát, rosszul voltam kisbabák közelében, mert mindig az jött a fejembe, hogy lám, mindenkinek sikerül, csak nekem nem.