Anyukák, őszintén, ti visszagondolva készen álltatok teljes mértékben a gyerekvállalásra?

Csak azt hittem, hogy készen állok rá. 🙈

Én azt tapasztalom, hogy a gyereknevelés egyben egy önismereti út is. Szépen felnősz a feladathoz. A gyerekért simán megcsinálsz olyat, amiről most azt gondolod, hogy képtelen vagy rá.

Mindig is nagyon szerettem volna anya lenni, az elso babankert sajnos meg kellett kuzdenunk, mikor terhes voltam vele es mar biztos volt, hogy o marad is velunk a terhesseg vege fele ereztem ezt az aggodalmat amit te, s foleg hogy a szulest hogy csinalom vegig mivel iszonyat alacsony a fajdalom kuszobom sajnos.

Ehhez kepest a szulest is hosiesen es csendben vegig csinaltam (persze a ferjem 100%os tamogatasaval) 30 ora vajudas volt. Amikor megszuletett es ram tettek, eloszor meglattam, akkor ontott el az elsopro orom es nyugodtsag. Azota is osszhang van koztunk, es apuka - kisfia kozt is, igy en azt mondom, hogy amennyire feltem ettol, teljesen az ellentete, foleg hogy riogattak, hogy milyen borzalmas meg nehez meg stb.

Pedig egy eleven kis rosszcsontunk van es vannak rosszabb hisztisebb napjai, almatlan ejszakaink... Alig varjuk a kistesot🥰

En ugy tapasztaltam, hogy amint megszuletik, minden jon magatol, tudni fogod hogyan fogjad meg, hogyan nyugtasd meg, hogyan tudod jol bepelusozni, szoptatni, furdetni, ellatni a koldoket es meg ezer mas dolog. En ugy mondtam mindenkinek aki erdeklodott, hogy a kisfiammal ujja szulettem en is.

A gyerekvállalásra igen.

Arra nem,hogy a gyerekem egy olyan betegséggel születik,amit 5 év alatt sem tudnak diagnosztizálni.

Egészségesek voltunk,tünetmentes terhességem volt. Nem iszok alkoholt, nem dohányzok, nem szedtem gyógyszert (ma már igen sajnos).

Álmunkban se gondoltuk volna.

De túléltük.

Készen álltam rá. Terhesen nem így gondoltam, meg azért a nehéz pillanatokban megkérdőjelez(t)em ez, hogy tuti átgondoltam és tudtam-e, mire vállalkozom, de alapvetően visszatekintve igen, készen álltam rá.

Amúgy nekem nem jött minden magától, ösztönből. Valamelyik válaszoló írta itt, hogy minden jön magától meg tudni fogod meg mittudomén, hát nekem egy nagy túrót jött magától. Még terhesség alatt millió dolognak utánaolvastam, felkészültem, ilyen-olyan felkészítőkön meg tanfolyamokon vettem részt, becsatlakoztam egy rakás fb-csoportba, amiket hasznosnak gondoltam (pl: szoptatástámogatás kérdezz-felelek, ahol különböző szaktudású IBCLC-k válaszolnak szoptatással kapcsolatos kérdéseket, itt már önmagában mások kérdéseit és az azokra adott válaszokat olvasva reeengeteg mindent tanultam és felkészülhettem a kezdeti nehézségekre). A többi, mint pelenkázás, tényleges szoptatás, a gyerek gondozása majd később nevelése csak később jött (illetve hát, jön). És nem csak úgy magától, hanem a gyakorlat, a tapasztalás, a tanulás útján. Senki sem születik szuper szülőnek csak úgy, bizony ezt tanulni kell. De azt, hogy valaki készen áll-e a feladatra én nem úgy definiálom, hogy akkor ott helyben, nulladik pillanattól kezdve már tud is mindent hiba nélkül, hanem hogy igenis meg tud küzdeni az akadályokkal, tud tanulni a hibáiból és nem éri meglepetésként az a fajta változás, amivel egy gyerek jár. Már 3 éves a nagyobb lányom, én azt szoktam mondani, hogy amellett, hogy ő azt tanulja, hogyan kell 3 éves kislánynak lenni, én azt tanulom, hogy hogyan kell egy 3 éves kislány anyukájának lenni :D A kishúgának ezért könnyebb, egyébként, mert azt már tudom, milyen egy fél éves babával, de hogy a 3+ korral mi jön majd, azt még nem tudom, azt az elsőszülöttemmel közösen fedezzük fel, és itt bizony lesznek még nehézségek, amikkel meg kell küzdeni, de állok elébe. És én ezt értem felkészültség alatt.