Szerintetek ez mit jelenthet? Valami rosszat vagy ne tulajdonítsak neki jelentőséget?

igen, ez nem jósló álom, hanem parás álom :)) a tudatalattid elkezdett dolgozni a a félelmeiden. Nyugi :)

Jó anyuka leszel és nagyon fogod szeretni a bébidet(már most nagyon szereted, ha már ilyen korán kezded a parázást)

Szerintem se aggódj!

Én is 7 hetes vagyok és elképedek saját magamon, hogy min nem pörgetem az agyam. Már most aggódok annyit....

Túl sok érzés, gondolat kavarog ilyenkor bennünk és persze álmunkban ezeket zagyválja az agyunk.

Ezek természetesek.

Csak nyugodj meg és próbáld élvezni. Én is ezt próbálom tenni.(Huh, mondani nem is olyan nehéz...):)

Nekem volt, de sajnos nem álom.. :-(

Nagyon mély szülés utáni depresszióm volt, és inkább adtam bárki kezébe, mint hogy én fogjam. Évekkel ezelőtt történt, azóta természetesen megváltoztak az érzéseim, de nem tudom magamnak megbocsájtani, hogy szívesebben gondoltam a korábbi életemre, amiben még nem volt benne..

Utólag azt gondolom, hogy túl hamar megfogant (még csak.. gondolkodtunk a dolgon, hogy legyen-e), és túl hamar megszületett. (36. hét)

Épp elkészültem mindennel, beszerzések, vasalás, másnap megszületett, pedig nagyon kellett volna még az a 4 hét, hogy _igazán_ ráhangolódjak.

Pedig a terhességem alatt kötődtem hozzá, nem voltak rossz érzéseim.

Szerintem, mivel ezt az érzést most nagyon valóságosnak megélted, MÁRIS sokkal jobban szereted őt!! Hidd el, hogy minden szépséges lesz, és örülj neki, hogy meg mered fogalmazni a kétségeidet, így sokkal jobban fel tudsz készülni mindenre, mint én, akinek egy nagyon hirtelen, nagyon durva mélyrepülés lett a vége.

(még csak annyit a történetemhez, hogy kb. 4-5 hónapos volt, mire ÚGY tudtam megölelni, megpuszilni, hogy valóban éreztem, hogy ezt akarom tenni, nem pedig azért, mert ezt KELL tennem)

16:47-es "utolsó" vagyok

Persze semmi sem biztos, de talán pont azért tudod ezt elkerülni, mert tudod, hogy előjöhet, és ezért nem ér váratlanul!!

Az én állapotomat súlyosbította, hogy teljesen felkészületlenül ért, és azt hittem (tényleg úgy éltem meg), hogy ez a végleges állapot..! Hogy én sosem fogom tudni szeretni a gyerekemet.

Biztos az sem tett jót, hogy teljesen kialvatlan voltam a két óránkénti etetésektől, hogy nem tudott szopizni, ezért fejnem kellett.. Persze, NAGYON fontos, hogy anyatejet kapjon, de lehet, hogy nekem jobb lett volna, ha abbahagyom ezt a fejés-fertőtlenítés-etetés mizériát, előveszem a tápszert, és amikor alszik, én is alszom.. Viszont pont a szoptatás volt az, ami miatt még úgy éreztem, én vagyok az anyja.. ez volt gyakorlatilag az egyetlen kötés közöttünk, ezért nem mertem abbahagyni.

Te legalább tudod, hogy ezek a hormonok hatására ébredt érzések, és átmenetiek!!!

Mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy nálad is előjön!!!

Úgy gondolom, hogy ha előbb olvastam volna Brooke Shields könyvét, az "..és hullott az eső" címűt, akkor talán nem is kerültem volna ebbe az állapotba.

Egyébként azóta a harmadik babával vagyok a 30. héten.. :-) Szóval VAN kiút!!

Amikor a második gyerekem született (műtő-császár), és odahozták, és éreztem, hogy boldog vagyok, hogy ÉRZEM, amit mások, amit először kellett volna, hát akkor sírtam el magam.

Még egy gondolat.. a kisfiam, a kis koraszülöttem, akiről fentebb írtam, azóta négy éves, teljesen egészséges érzelmileg, remekül vette a kishúga születését, és most együtt várjuk az újabb babát.. az egyetlen, aki végtelen türelemmel képes a kezét a hasamon tartani, hogy érezze a magzatmozgást. Szóval fontos az első napok, hetek, hónapok történése, de az utána lévő idő minősége, és milyensége kijavíthatja a hibákat!