Akik elvesztettek babajukat hogy tudtatok feldolgozni?

Először is fogadd őszinte részvétem!

Igen, velünk ikrekkel történt 23+6 hetesen. Ők rendben voltak, bőven túl voltunk a 20. heti genetikai UH-n, valószínűleg egy alattomos felszálló fertőzés okozta a szülésbeindulást. Nekem az előre menekülés segített. Semmi más nem érdekelt, csak hogy KELL egy gyerek. Amint lehetett, azonnal próbálkozni kezdtünk, első hónapban terhes lettem, rendben volt minden, csodálatos terhesség volt. Szerencsések vagyunk, hogy hamar jött a baba, szó szerint megmentett minket.

Mi a 20. héten veszítettük el az iker babáinkat, méhnyak elégtelenség miatt. A babák teljesen egészségesek voltak.

Ugyanaz volt a túlélési módszerünk, mint amit az első is írt: azonnal belevágtunk, amint lehetett. 7 hónappal később, a 6. lombikunkból megfogant a kislányunk, aki azóta már meg is született, és beragyogja a mindennapjainkat.

Persze az ikreinket nem tudom, és nem is akarom elfelejteni. Ők is a gyerekeim voltak, éreztem Őket a pocakomban, láttam Őket az UH-okon, és éreztem a testüket, amikor elveszítettük Őket...

Azonban az a fájdalom, amit az elvesztésük, a hiányuk okozott, és amit akkor azt hittem, hogy túl sem fogok élni; mára olyan emlékké szelidült, amivel képes vagyok együtt élni.

Kérdező! Mielőbbi megnyugvást, sok erőt, és mielőbbi Csodát kívánok Nektek!

Szia!

Borzasztó ez,én 3 babát is elvesztettem.

Egyszer 38 hetes terhesen,nem éreztem hogy mozog,kiderült hogy elhalt,meg folytotta a koldokzsínór meg kellett szülni,borzalmas volt.Ezután újra 1 évvel később akkor 10 hetesen elhalt missed ab,majd újra még egy 11 hetesen missed ab.Az okokat senki nem tudja.

De mindezek után született egy kislányom,aki egészséges.

Sajnos feldolgozni viszont sosem lehet igazán szerintem.

De kitartást,mert látod sikerülhet a baba.

Szia. Érdemben nem tudok válaszolni, nem tudom,hogy lehet. Én is erre próbálok rájönni, így akadtam a kérdésedre is.

Nekünk későn, a 24.héten találtak problémát, megnagyobbodott szív, hasi- és mellkasi vizenyő (a 2.genetikain jó volt minden még). Nem is emlékszem, hogy mentem ki a vizsgálóból, öklendeztem.

Továbbküldek egy neves professzorhoz, ő egy hét alatt 3x is nézett 1 órát,csak a szívet. Aztán küldek gyerek kardiológushoz, és ő megerősítette a gyanút, hipopláziás balszívfél szindróma. Érinti az egész bal szívfelet, kamrát,pitvart, 2 billentyűt, az aortája szűk, addigra szinte akinetikus volt az a rész (alig pumpált valamit), valamint a tűdő is elmaradt és hasi vizenyője volt.Nem operálható, túlélési esély kb nulla, mondta, hogy már most mutatja a súlyos szívelégtelenség jeleit,szívinfarktusa is volt már, lehet pár hét múlva bennem hal el, vagy ha kibirja szülésig pár perc,óra esetleg 1nap szenvedés jutna neki.

A döntés a miénk. Külföldön élünk, itt borzasztó bonyolult procedúra van, 10tagú etikai bizottság jóváhagyása kell, szedd össze magadnak az analíziseket,leleteket... Az is majd' 2hetes procedúra volt. Én mikor felvettek a kórházba,még akkor is mondtam a férjemnek,hogy menjünk haza.

Kedden felvettek, megcsinálták az ún. ,,Feticidet" (sóoldatot fecskendeztek a szívébe, hogy ,,elaludjon"), aztán éjjel géllel indítottak, reggel vittek a szülőszobába, ahol kaptam egy injekciót ami után hipersebességgel, fél óra alatt 3ujjnyirol teljesen megnyiltam és kint is volt. Megkérdezték, megnézem-e,de én nem akartam. Úgy akarok a kisfiamra emlékezni,ahogy elképzeltem, kis barna göndör hajúnak,mint az apukája. Utána egy gyors kürettel kitisztitottak és másnap jöhettem haza.

Lelkileg a kedd, fizikailag a szerda volt nehéz.

Most meg itt ülök, üresen kívül-belül, dühösen az egész világra, végtelenül hiányzik,hiszen 28hetet együtt voltunk, nagyon vártuk és nagyon szerettük,szeretjük.

A férjem nagyon támogató, segít mindenben, bár látom,hogy ő is szenved. Idővel biztos jobb lesz, egyenlőre napról-napra rosszabb.

Még annyit hozzáteszek, hogy fél év próbálkozás után jött össze, én 27vagyok,férjem 34.

Kicsit off a válaszom,ne haragudj. De lényegében,nem tudom.