Normális hogy így érzek?

Én a következő héten már visszamentem dolgozni. Nem kellett volna. Majdnem öt hete ment el, de még mindig borzasztóan érzem magam, akkor is, ha mások felé ezt nem mutatom. Nem tudom mi lenne a jó, csak azt, hogy ez így nem az.

Minden gyerek láttán összefacsarodik a szívem...

Sajnálom nagyon, ami történt, és bár nekem nem ment el kisbabám, így nem tudom pontosan, min mész keresztül, de szerintem normális, hogy így érzel. A sógornőmön láttam hasonlót. Elvesztette a babáját valahol a 7. hét környékén, és elég hamar mondta, hogy teljesen jól van már, túl van rajta, aztán egy kis idő után jött úgy elő, hogy azért nincs túl rajta teljesen, mondta, hogy őszintén azért fájó, ha kisgyerekeket lát pl.

Ez csak személyes gondolat, nem tudom, beválik-e, de szerintem nyugodtan hagyd meg az idejét a sírásnak, gyásznak, hogy ne sokkal később jöjjön fel benned mint lezáratlan, teljesen feldolgozatlan veszteség. Most ez klisének hangzik, de az idő tényleg gyógyít, és ahogy telik az idő, talán egyre kevésbé lesz idegen a gondolat, hogy de van új esély, újabb várandósságra, amellyel meg minden rendben lesz. :)

Illetve nekem valószínűleg még az a gondolat segítene, hogy ugye mondják, hogy a babák az első trimeszterben a mindent vagy semmi alapon maradnak meg vagy mennek el, tehát (bár ezt nem szokták a misszed abnál vizsgálni), elvileg sokszor komoly okok állnak a háttérben, hogy miért nem maradt meg, valamilyen rendellenességre gondolok a babánál.

És egy beteg baba gondolata szerintem ijesztő. Nekem az volt, még mindig az. (Babát várok, és a 12. heti ultrahangon nagyon megrémisztettek, mondták, hogy jó eséllyel beteg a babám. Azóta folytak vizsgálatok, amik hála Istennek megnyugtatóbb információkat adtak, de persze így sem teljes a békesség e kérdésben.) És már második trimeszterben megküzdeni a gondolattal, hogy talán egész életére beteg a gyerek. Piszok nehéz. Na mindezt nem összehasonlítás gyanánt írom neked, mert azért más a két helyzet. Csak azért írtam, mert bennem az ijesztő hírek után félelemből az az érzés volt bennem, hogy bárcsak ne is lennék terhes, vagy bárcsak a "természet végezni a dolgát", és akkor nem nekem kéne ezzel a szörnyű nehéz kérdéssel megbirkóznom. (Elvetetni semmiképpen nem akartuk volna, nem tudtuk volna megtenni, de na, szóval egy tartósan beteg gyerek gondolata a legnehezebb kihívás már gondolati szinten is, ami életemben ért.)

Kicsit hosszú lettem, bocsánat. :) Szóval talán az is segít feldolgozni, hogy lehet nem is lett volna egészséges, és "így kellett történnie", (bár tudom, ez borzasztó idétlenül hangzik), és hogy túl leszel, túl lesztek ezen, megerősödtök, és minden esélyed megvan a továbbiakban egy új kis életre.

Nagyon sajnalom!

En biztos azt tudatositanam folyamatosan magamba hogy biztos beteg volt, mert egy egeszseges baba csak ugy nem all meg a fejlodesben. Es jobb ez igy ugymond mint szegenynek is barmilyen rendellenesseggel szuletni ami valljuk be hatrany eleg sok teruleten. Es hogy amelyik baba egeszseges o meg is fog szuletn. Az eselyed ugyanannyi mint barki masnak.

Drukkolok! Es kitartas!

Nagyon sajnálom. Szerintem ez teljesen normális reakció, hiszen a gyász ilyen hullámzó.

Nekem nem volt vetélésem, de pár éve halva született a kislányom 34 hétre. A testi felépülés gyors volt, de én még hónapokig magam alatt voltam. Közben mindenkitől azt kaptam, hogy lépjek rajta túl.

Azóta közel 3 év telt el, születtek egészséges gyerekeim, de a kislányom emléke miatt nagyon szomorú vagyok néha, főleg az évfordulók viselnek meg.

Ne aggódj, azért majd napról-napra jobban leszel, csak adj magadnak időt.