Van nő, aki erre vágyik?

A mai világban, leginkább az utóbbi 3, és pláne a legutóbbi 1 évben azt figyeltem meg, hogy rengeteg emberből egyszerűen kihalt a lélek. Nem azt mondom, hogy gonoszak lettek, csak úgy elvesztették a lelkesedésüket a legtöbb dolog iránt. Sok minden okolható emiatt, de szerintem a morális válság nagyobb, mint a gazdasági vagy a járványügyi. Ezért kérdezem: van olyan nő, aki leginkább lelkesedésre vágyik? Egy olyan kapcsolatra, ami mély, és tartós? Ami nem abból áll, hogy csak szimultán együtt élünk, néha megkérdezzük egymástól hogy "milyen napod volt", vagy arányaiban olcsóbban megyünk wellnessezni, ha kétágyas szobát fizetünk szuverén szállás helyett, ennél jóval mélyebb kapcsolatra gondolok. Ahol úgy ébredünk, hogy megkérdezzük egymástól, mit álmodott? Ahol lelkesen meséljük el az álmainkat, és még lelkesebben hallgatjuk a másikét? Ahol igyekszünk egymást alapjaiban megismerni, részletesen, és egymáshoz idomulni, berendezmedni egy hosszú távú "szövetségre"? Ahol az egymással töltött idő egymás társasága miatt fontos, nem azért, hogy ki lehessen posztolni? Ahol lehetnénk úgymond hülye tinédzserek, és élvezhetnénk az életet a magunk módján, nem törődve azzal, ki mit gondol rólunk? Ahol az élet rejtett örömeit kutatnánk, és a boldogság lenne a cél, nem pedig a társadalomnam való görcsös megfelelési kényszer? Ahol a gyerekeinket nevelhetnénk álmodozó szülőként, hogy bennük is létrehozzunk csodavilágokat, természetrsen nem letagadva az élet árnyoldalát sem, elfogadni, és elfogadtatni velük, hogy az élet a ciklikusság elvét követi, ahol vannak jó és rossz pillanatok, napok, hetek, megtanulni a rossz időszakot kibírni, a jó időszakot viszont maximálisan kihasználni és átélni? Becsülettel dolgozni, tökéletes egyenlőségben és munkamegosztással? Megosztott házimunka, gyereknevelés, es sok közös hobbi, meg néhány külön hobbi is, mert az se jó ha valakovel mindig együtt vagy. Akivel lehet poénkodni, viccelődni, nevetni bárhol, bármikor, bármivel.

Elnézést, ha kicsit fröcsögős volt a kérdés, én magam ilyen álmodozó típus vagyok, és az is maradok, lévén már rég nem vagyok tinédzser, de ez valahogy megmaradt... Tudom, a legtöbb nő nem vágyik ilyen életre. Ezt nem kell az orrom alá dörgölni, mert tudom jól. Engem az érdekelne, hogy a nagytöbbségen kívül azért vannak e mégis olyan nők, akik szintén ilyen életről álmldlznak?