Ez jó ötlet vagy hülyeség?

23 éves vagyok, nemsokára 24 és eddig bölcsészettudományi tanulmányokat folytattam. Jól is ment, terveim is voltak, a doktori képzésre is esélyes lennék az eredményeim alapján, van némi szakmai tapasztalatom is.

Pár hónapja viszont mintha felfordult volna velem a világ, mert már megbántam, hogy ide jelentkeztem, de nyilván el fogom végezni, mert 2021 tavaszán végzek. Régen az édesanyám szerette volna, hogy más irányba menjek, például orvosira (esetleg jogra), de az nem érdekelt engem és ő elfogadta a döntésem. Ő maga tanár egyébként. Az édesapám nem szólt bele különösebben, sajnos apukám már meghalt, ő orvos volt.

Édesapámnak sok betegsége volt, de különösen az volt a problémás, hogy glioblastomában szenvedett, 3 évet élt még miután diagnosztizálták nála. Természetesen nagyon megviselt a halála.

Már tavasszal is felfedeztem magamban némi érdeklődést a biológia, kémia iránt, de fokozatosan egyre jobban érlelődött bennem, hogy bizony természettudományos pályára kellett volna menjek, most ennek 1000x több értelmét látom mint a bölcsészetnek. Meg, amikor kisebb voltam, akkor is jártam többször kórházakban, apukám oda sokszor került ilyen-olyan műtétek miatt,egyszer nagymamám is, de amúgy anyukám is. Mikor 1-2 bunkó orvossal vagy ápolóval találkoztam (voltak nagyon emberségesek is, az igaz), arra gondoltam, ha én lennék orvos, sokkal rendesebb lennék, mint ők, a betegekkel és a hozzátartozókkal is.

Aztán, amikor édesapám beteg volt, igyekeztem neki sokat segíteni és még tanulmányokat is olvastam, kerestem a betegségéről, különböző gyógyszerekről, felvettem a kapcsolatot egy kutatóval, különböző klinikáknál érdeklődtem ilyen-olyan kezelésekről, szóval kicsit beleástam magam a témába. Tudom, hogy nem sok lehetőség van az ő betegségének a kezelésére, bár nyilván lassan azért halad a tudomány. És tudom, hogy más betegségek is vannak,amik sajnos nem gyógyíthatóak.Anyukámnak is van olyan autoimmun betegsége, ami igazából nem gyógyítható. Meg van rengeteg olyan, ez egyértelmű.

A kérdést tehát az ihlette, hogy elgondolkodtam, mi lenne ha irányt váltanék és felnőtt fejjel kezdenék természettudományos pályába, például biológia vagy orvosi szakon vagy valami ehhez hasonlón. Mi lenne, ha gyógyíthatatlan betegségek kezelését kutatnám, vagy valami olyan témában kutatnék, aminek az eredményeivel hozzájárulnék valamilyen más kutatás sikeréhez. Vagy esetleg mi lenne ha orvos lennék, és megpróbálnék olyan jó orvos lenni, mint édesapám, és amellett, hogy kezelnék betegeket, kutatómunkát végeznék?

Szerintem ha jobb tanáraim lettek volna általános iskolás és gimis koromban, akkor lehet reálos irányba mentem volna tovább, de sajnos nem tudok visszamenni az időbe.

Meg valamilyen szinten lehet, hogy apukámnak "állítanék emléket" a kutatómunkáimmal vagy orvosi karrieremmel.

Ezt kétélű dolognak érzem. Egyrészt, orvosként lehet pont ezért lennék empatikus és a lelkem is kitenném a betegekért és hozzátartozókért, mert közelről láttam, hogy milyen a sok betegség. Ha csak kutatással foglalkoznék, akkor meg lehet pont azért tudnék beleölni sok energiát, mert tudnám, hogy milyen amikor egy beteg ember épp el vagy keseredve, mert tudja, hogy nincs gyógymód neki, vagy éppen beletörődik. És arra gondolnék, hogy ki tudja hányan éreznek úgy, ahogy az én apukám érzett.

Bár azt hozzátenném, hogy szerencsére a temozolomide sokáig segített neki és hatalmas szerepe volt az orvosoknak is, szóval nyilván nélkülük nem jött volna össze ez a 3 év sem. Nekik köszönhetem, hogy apukám ott volt a diplomaosztómon.

Viszont ha meg belekezdenék egy ilyen pályába, összeszedném a bátorságom, minden eszem és pénzem, és belekezdenék, akkor meg lehet az is motoszkálna a fejemben, hogy miért nem csináltam ugyanezt korábban, neki tudtam volna lehet segíteni, jól jöttek volna neki a kapcsolataim, lehet meg tudtam volna csinálni neki bizonyos dolgokat, amiket bent egy laborba meg tudok, kívülállóként nyilván nem, jobban megértettem volna az érzéseit, gyakrabban értettünk volna egyet orvosi dolgokban. Szóval ilyen szempontból meg lenne benne egy szomorú érzés.

Nem feltétlen mindenképp az ő betegségét kutatnám, nem feltétlen ilyen betegeket gyógyítanék, de bioszos,orvosis,reálos terület lenne. Lehet egy másik gyógyíthatatlan betegség, lehet, hogy ez, lehet, hogy nem is betegség, hanem valami más, valami, ami kulcsfontosságú egy másik terület megértéséhez.

Sajnos gimiben nem voltam jó kémiából, a biosszal nem voltak gondok. Akkor nem is fektettem ezekbe elég energiát, de most már szerintem jobban érteném, mert megnéztem pár kémiás videót és úgy látom, hogy már kezdem észrevenni benne a logikát.

Ez egy hatalmas váltás lenne az életemben, mégha nem is örökre foglalkoznék ezzel. Lehet ennek értelme? Apukámon sajnos már nem segít.

És honnan tudhatnám, hogy jól végeznék egy ilyen munkát?

Az a jó, ha totál mással foglalkozok, ami nem kapcsolódik ilyen szomorú témákhoz és nem emlékeztetnek erre, vagy jobb ha ezt az utat választom, mert mindig ott lesz a "mi lett volna ha"?

Mivel elhasználtam az állami féléveim nagy részét, ezért azokból már csak 2 maradt. Ez felvet anyagi kérdéseket is. Meg aztán, ugyebár valami munkatapasztalat is kellene, lenne 2-3 év.Eddig ugyan van valami, de nem elég. Akkor az nyilván időt vesz igénybe.

Vagy mondjuk kérdés, hogy mi hogy egyeztethető össze, munka, másoddiploma, PhD, magánélet.

Szóval szerintetek ez kifejezetten jó ötlet vagy kifejezetten ökörség?