Tájleíró fogalmazás. Valami ötlet?

Olvass Jókaitól néhány tájleírást.

De itt van egy gyöngyszem, bár nem tiszta tájleírás, de rengeteg tájleíró elemmel:

"Két oka is van annak, hogy Gyulafehérvár körül szokatlan mozgásba jött az élet. Mind a kettõ nagy

úrtól eredt. Két hatalmas akarat robbant bele egyszerre a régóta álmosan, dermedten hallgató környék

életébe. Az egyik a tavasz volt, amely nagy hirtelen megrohamozta az idén Erdélyt, elkergette a vastag

hófelhõket, tüzes nyilaival megfutamította s lezúdította a völgyekbe a havasok csillogó fehér hadait.

Varázsszóra kiparancsolta földbõl, fából a zöldellõ életet, s kikergette odúikból az embereket a

párolgó, izgató szagokkal hívogató mezõkre. A másik az erdélyi király volt, akinek megjelenése

egyszerre félelemmel és reménységgel reszkettette meg a szíveket. Ispánok, bírák, vitézek, királyi

szolgák, hatalmaskodó urak, bérlõk és haramiák riadtan ébredtek rá a veszedelemre: vége a gazda

nélküli számadásnak, a boldog erõszaknak, a megtorolhatatlan önkénynek s a törvénytelenség

aranyidejének. Az utak feneketlen sara, a várfalak és bástyák ellopott kövek helyén tátongó lyukai, el

nem számolt jövedelmek s összeharácsolt vagyonok, bosszulatlanul rothadó tetemek az erdõkben,

hiába keresett eltûnt leányok s barmokká alázott jogfosztottak; mindaz, amivel húsz esztendõ óta eszük

ágában sem volt törõdni, egyszerre égetni kezdte a bõrüket, s ugyancsak kapdostak fûhöz-fához, hogy

megmentsék fejüket a számonkérõ királyi haragtól. A szegénység vasmarokkal szorított szívébõl pedig

zöld füvekkel-rügyekkel egyszerre reménység zsendült az igazság napjának közeledtére, s mintha

valamennyien boldog titkot tudnának, mosolygott össze a szemük hóhéraik félelmének láttán.

A Maros duzzadtan hömpölygette sárga hullámait s mámorosan feszengett szûknek érzett ágyában, a

vár alatti síkon. Mióta az erdõk messzire hátráltak a vár telepeseinek fejszéi elõl, egészen a túlsó

dombok lábáig nyílt ki a mûvelésre alkalmas, táblaegyenes mezõ. A Maros, ilyenkor, telítve az

olvadások mámorító ösztönzésével, elhitette magával, hogy csak az õ kedvéért tágították meg a

völgyet, s nagy vágya támadt, hogy végignyújtózzék rajta. Bömbölve tiltakozott a telepesek gyors

kézzel font vesszõgátjai s döngölt töltései ellen, melyekkel észretérítették. Dühében a mélybe fúrta

magát, s messzire látszó óriás tölcséreket kavart, melyekre nagy hahózással, rúdra tûzött piros

rongyok lobogtatásával figyelmeztették a tutajosok az utánuk érkezõket, s övig meztelenül, teljes

erejükkel feküdtek a kormányrúdra, hogy idejében félrenyomják a tutajt az örvény szélétõl. Hosszú

sorban suhantak egymás után, toronymagasságú fenyõboronákból összekötözve, a közepükön kis sátor,

elõtte agyagtûzhelyen fõzi az ebédet szélben-lobogó egyszál ingben a tutajos gazda asszonya. Egész

erdõk utaznak így le a messzi alföldre, ahol arannyal fizetik az épületfát.

A síkon s a vár mögötti domboldalakon apró falucskák villognak a fényben: a vártartományt

megmûvelõ szolganépek viskói s közöttük a királyi jobbágyok kimagasló tornácos udvarházai.

A vár alatt, lent a kikötõben, izzadva nyargalászó s ordítozó hivatalnokok siettetik a sószállító

hajók rakodását. Morózus katonák õrködõ szeme vigyázza, hogy a teher alatt szitkozódva görnyedõ

munkások meg ne lépjenek valahogy a drága portékával. Mert a só kincs, melynek minden elveszett

kockájáért drágán fizet meg az udvarbírónak az õr, ha ugyan a szemét is ki nem veri érette.

A fõkapuhoz fölkanyarodó vertúton csikorgó ökrösszekerek másznak hosszú sorban: élelmet, fát,

szénát szállítanak a vár lakóinak. Mások szemben velük húzódnak lefelé, azok meg vásárfiával

vannak tele; cifrán festett ládákat, bútorokat, ekét, szerszámokat visznek haza a falucskákba, amiket a

várbeli frankok állították vásárra a bazárban, a vár piacán.

Közben marhákat, lovakat hajtanak nagy ostordurrogtatás közt lovaspásztorok a baromvásárra,

mindegyre eltaposással fenyegetvén a szegényember malacát meg a pásztorleánykák libáit, melyeket

azok szörnyû aggodalmak között terelgetnek maguk elõtt, kiabálva és sikongatva. A baromvásártér ott

van közvetlenül a várfal alatt, a fõkaputól balra. A folyóig hallszik az állatok bõgése, nyerítése, a

pásztorok rikoltása, a vásárosok rikácsolása s a dárdáikkal dühösen hadonászó lovaskatonák

ordítozásai, akik a mázsálóhoz meg a vámhoz terelik az eladókat és vevõket.

Körös-körül, amíg a szem ellát, vastag fekete barázdák hasadnak a villogó ekevasak alatt síkon és

dombokon, folyik a tavaszi szántás, sötét varjúcsapatok csapnak le a gõzölgõ ökrök körül, mindent

betölt a föld édes párája, s a levegõ remeg, mint nagy ibolyaharang, melyet a lángoló nap zenget,

óriási aranybütüje egy láthatatlan verõnek."

(Makkai Sándor: Táltoskirály)

Nyilván nem fogsz tudni semmi hasonlót produkálni :D, csak egy kis demó, hogy milyen dimenziói vannak a tájleírásnak az irodalomban.