Irodalomból mik a következők fogalma? Ha nem fogalom akkor mit jelentenek?

Intertextualitás:

Az intertextualitás (magyarul szövegköziség) különböző szövegek közötti kapcsolat megteremtése. Szövegalkotó eljárás: valamely szövegbe szó szerint vagy célzásszerűen beépített másik szöveg.

A jelenség kezdettől fogva jelen van az irodalomban, különösen a retorikai műfajokban. A prédikációban pl. a Szentírásból idéztek vagy arra utaltak (pl. Halotti Beszéd és Könyörgés), Vergilius Aeneise számos ponton utal Homérosz eposzaira (toposzok kapcsán), ünnepi beszédekben idézetek, bölcs mondások, közmondások jelennek meg.

Irodalomelméleti megközelítés

Az intertextualitás a kortárs irodalomelmélet és posztmodern irodalom kapcsán került az érdeklődés középpontjába.

Abból a felismerésből indul ki, hogy az évezredek óta gyarapodó szövegvilág „telített”, már nem lehet olyat írni, amit nem írtak meg előttünk. Így a dolgok nem megírhatók, csak újraírhatók. Ezért az irodalom nem teremtés és nem ábrázolás, hanem a már létező történetek, képek, szimbólumok újrarendezése.

Ez pedig úgy valósul meg, hogy a szöveg a szöveggel „párbeszédet” folytat, az irodalom a régi és mai szövegek közötti kölcsönhatás eredményeképpen jön létre.

(Ennek a befogadás szempontjából is jelentősége van: hiszen műveltségünktől függően ismerjük fel – vagy nem – a más szövegből származó elemeket – nagyobb olvasói aktivitást kíván).

Az intertextek fajtái:

lehet jelölt (tudomására hozzuk az olvasónak, hogy vendégszöveget alkalmazunk: idézőjel, jegyzettel) és

jelöletlen: az olvasó kulturáltságától függ, hogy felismeri-e.

szó szerinti idézet (Pl. Kosztolányi: Halotti Beszéd: „látjátok feleim”)

nem szó szerinti, elferdített idézet, pl. József Attila: „Magamban bíztam elejétől fogva” (Tebenned bíztunk… – protestáns népének)

jellegzetes kulcsszavak alkalmazása (Nagy László: József Attila!)

mottó (irodalmi szöveg elején álló, más szerzőtől való idézet)

allúzió (rájátszás, utalás, célzás): Sejteti a kifejezendő tárgyat, eseményt fogalmat, pl. Babits: Cigány a siralomházban – Vörösmarty: A vén cigány. Csokonai stílusát idézi meg a Lilla Vitézre emlékezik című alkotás.

palimpszeszt (átírás, felülírás) Kovács András Ferenc: Elunja fészerét a tél, / Elunja hó levét az ág…

paródia (Karinthy: Így írtok ti – stilisztikai-tartalmi megidézés a túlzás eszközével)

Az intertextualitás nem csak az irodalomban, hanem a mindennapokban is jelen van:

szállóigék

közmondások

közhelyek

idézetek

lábjegyzet

Fikcionalitás:

Az irodalmi szövegek általános jellemzője a kitaláltság, a fikcionalitás. Az irodalmi alkotásokban szövegvilágok jönnek létre, amelyeknek nem céljuk, hogy elemeik megfeleltethetők legyenek a tapasztalati világéival. Az irodalmi mű akkor is fikcionált, ha valószerű, esetleg majd minden eleme megfeleltethető a valóság valamely elemének, mozzanatának. Ez a sajátosság éppen úgy vonatkozik az epikus szöveg helyzeteire, szereplőire, a történet (kitalált és megformált!) elbeszélőjére, mint a lírai szövegek alanyának megalkotottságára. Ezért nem azonosítható az elbeszélő a szerzővel, a vers lírai énje a költővel, még akkor sem, ha egy epikus alkotásnak szembetűnő az önéletrajzi jellege, vagy egy lírai műnek vallomásos jellege, személyessége.

Művészi igazság:

A művészet igazságának kérdése a korai görögöket is foglalkoztatta. Eredetileg a kérdést kizárólag az irodalmi művészet, a költészet kapcsán tették fel. Ebben az időben még nem voltak esztétikai specialisták, a filozófusokat pedig nem érdekelte a kérdés; maguk a költők próbálták tisztázni a dolgot. Nem azt kérdezték, hogyan kell lennie, hanem azt, hogyan van valójában: Vajon a költészet az igazságot fejezi ki, lényegét tekintve igaz?

Költészeti igazságon egyszerűen a valóságnak való megfelelést értették. Nem volt egyetértés közöttük; különféle véleményen voltak. Homérosz a költészetben igazságot látott és ezért dicsérte a költészetet. Szolón viszont kijelentette, hogy a „dalnokok fikciókat szőnek”, Pindarosz azt mondta, hogy „[a költőknek] megengedjük, hogy mesékkel becsapjanak minket”. Hésziodosz köztes állásponton volt, azt írta, hogy a múzsák igazságot és tiszta fikciót is kimondanak. Azok a korai szerzők, akik tagadták a költészet igazságát, a „ψεῦδος” kifejezést alkalmazták rá, ami hibát, fikciót és illúziót is jelent. Mindhárom az igazság ellentéte volt: a fikció ugyanúgy, mint a tudatos hamisság vagy a hazugság. És a korai görögség mindhárommal megvádolta a költészetet, később pedig a vádat a szépművészetekre is kiterjesztette – bár némileg más formában. A költészetet azzal vádolták, hogy olyan eseményeket kohol, melyek nem történtek meg; a festészetet pedig azzal, hogy létező dolgokat fest le, ám másként, mint ahogyan a valóságban vannak.

Szóbeliség:

az irodalomelmélet és a folklorisztika kategóriája, az írásbeliséggel (→ paraszti írásbeliség) szembeállított és azzal dialektikus ellentétpárt alkotó kategória. Folklorisztikai értelemben a → szájhagyomány megnyilvánulása. Különösen a folklorisztikai szövegfilológiában gyakori, amikor az írásos hagyományozás ellentéteként fogják fel. A magyar irodalomtörténet – nemzetközi példákat követve – a szóbeliség kategóriájával foglalja össze az írásbeliség előtti vagy melletti költészeti fokozatokat, ilyen értelemben a szóbeliség a magyar ősköltészet, és a feudalizmus írásbelisége előtt elterjedt szóbeli költészet megnevezése is. Ezzel kapcsolatban részletkutatások hivatkoznak arra, hogy a szóbeliség az írásbeliség elterjedése után is fennmarad és például a hangos olvasás, az előadások alkalmával részlegesen uralkodó helyzetbe is kerül. A nem-íráson alapuló modern tömegközlő eszközök (film, rádió, televízió) természetesen a szóbeliség újjáéledését hozták magukkal, ez azonban nem téveszthető össze a szóbeliség első változatával, noha az utóbbi fokozat egyszersmind a folklór jellegű szájhagyományt is megélénkítette (ezt a jelenséget a neofolklorizmus körébe utalhatjuk). – A földrajzi-történeti iskola több ízben is foglalkozott a szóbeliség sajátosságainak meghatározásával, és más esztétikai-irodalomtudományi irányzatok bevonásával kidolgozta az epikus törvények, az → önkiigazítás törvénye fogalmát, ettől függetlenül a fenomenológiai irodalomtudomány és folklorisztika pedig az egyszerű formák és egy formalizált változat-elmélet kiépítését kezdte meg. A modern nyelvészeti és folklorisztikai irányzatok inkább a szájhagyomány fogalmát próbálták megújítani elméleti érvénnyel.