Miért ítélték halálra Nagy Imrét?

"A Nagy Imre-per

Miután a kísérletek, hogy Nagy Imrét rávegyék az új Kádár-kormány elismerésére sorra meghiúsultak, 1957. március 27-29-én Moszkvában Kádár János megállapodott az SZKP vezetőivel abban, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják. Bizonyos források arra utalnak, hogy a szovjet vezetés nem írta elő Nagy Imre halálos ítéletét, a legsúlyosabb büntetés szükségességét inkább a magyar vezetés alakította.[29]

Április 9-én Kádár javaslatának megfelelően az MSZMP KB elfogadta azt a határozatot, mely Nagy Imre és társai őrizetbe vételéről, valamint büntetőeljárás megindításáról szólt. Április 14-én letartóztatták Nagyot, és Budapestre vitték társaival együtt. 1957. április 16-ai kihallgatása során Nagy Imre a válaszadást megtagadta, s ezentúl a jegyzőkönyveket sem írta alá. Június 14-én jelentkezett kihallgatásra: „Úgy érzem, nem vagyok bűnös semmiben, el akarom mondani tevékenységemet.” Továbbra is elutasította, hogy az eseményeket politikailag és büntetőjogilag értékelje.

A Belügyminisztérium 1957. augusztus 10-én készítette el a Nagy Imre-per vádiratát, augusztus 26-án Moszkvában Biszku Béla belügyminiszter egyeztette a vádiratot és az ítéleteket Andropovval, az SZKP KB osztályvezetőjével és más szovjet vezetőkkel. 1957. december 21-én az MSZMP KB zárt ülésen azon határozatot hozta, hogy Nagy Imréék ügyében a törvényes eljárásnak szabad folyást enged. 1958. február 5-én vette kezdetét a titkos per, melyet a katonai bíróság Fő utcai tárgyalótermében tartottak. A Nagy Imre-per vádlottainak ügyének tárgyalása a Legfőbb Bíróság dr. Radó Zoltán által vezetett Népbírósági Tanácsa előtt ment végbe. A vádat legfőbb ügyész első helyettese, dr. Szalai József képviselte. Radó pervezetése az adott körülmények között korrektnek volt mondható. A politikai vezetés számára azonnal kiderült, hogy Radó Zoltán nem tudja az elvárt szigorúsággal vezetni a tárgyalást: mindenkit hagyott beszélni, nem képes megakadályozni, hogy a vádlottak előadják saját érveiket és bizonyítékaikat, Radó pedig nem tud érdemben vitát folytatni a vádlottakkal, és a kívánt irányba vinni a bizonyítások menetét. Ezért másnap elnapolták a tárgyalást, betegségre hivatkozva. Négy hónappal később fejezték csak be, tanácselnöknek ekkor már a sokkal keményebb, a vádlottak bűnösségében meggyőződésesen hívő, addig már sok halálos ítéletet hozó Vida Ferenc nevezték ki.

A tárgyalás vezetőjéül kinevezett Vida Ferenc bíró az elvakultságig hithű kommunistaként meg volt győződve Nagy Imréék „ellenforradalmi” bűnösségéről, és a legsúlyosabb ítélet szükségességéről. Az 1956-ot követő megtorlás pereiben Vida a politikai vezetés előtt ellentmondást nem tűrő keménységéről és nagyszámú halálos ítéletéről volt ismert. Vida rendszerváltás utáni nyilatkozataiban tagadta, hogy az MSZMP vezetői, illetve maga Kádár János utasította volna a halálos ítéletek meghozatalára, ami nem életszerűtlen. A gyakorlatban a magyar politikai vezetés – illetve Szerov szerint személyesen Kádár – Vidát ismerve lényegében Vida személyének a per vezetésére történt kinevezésével döntött Nagy Imréék halálra ítélése mellett.[30]

1958. június 9. és június 15. között folytak le a zárt tárgyalások. Védője, a már súlyos beteg 74 éves Bárd Imre hangot adott annak, hogy védence nemhogy a szocialista rendszer megdöntését nem akarta, hanem ellenkezőleg: éppen azt mentette, ami menthető volt, s ezenfelül minden változást az akkori pártvezetés tudtával és beleegyezésével vitt végbe. Vida Ferenc ekkor felháborodva ezt mondta „Figyelmeztetem a védőt, hogy ha nem hagyja abba pártunk és kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padján találja magát.” A tárgyalássorozat alig egy hét alatt véget ért, filmfelvétel is készült róla, melynek titkosítását csak 2008-ban oldották fel.

Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa (melyet Vida Ferenc vezetett) Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst pedig 5 évi börtönre ítélte. Az ítélet az MSZMP PB előzetes jóváhagyásával született meg.

A vádlottak mind bűnösnek vallották magukat, a miniszterelnököt kivéve. Nagy Imre az utolsó szó jogán a következőket mondotta: „Igen tisztelt népbíróság! Igen tisztelt elnök úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.” Védője hivatalból adódóan kegyelmi kérvénnyel élt, így a formának megfelelően még ugyanezen a napon összeült a testület, mely az ítéletet is meghozta, és kegyelmi tanácsként működtek. Elnöke, Vida Ferenc indokolás nélkül elutasította a kegyelmi kérvényeket, ezáltal az ítélet a kihirdetés pillanatában rögtön jogerőre emelkedett.

E pernek áldozatul esett még Szilágyi József (1917–58) és Losonczy Géza (1917–57). Utóbbi még a tárgyalások megkezdése előtt elhunyt." (Wikipédia)

Telefonról vagyok, remélem, jól másolja be.

Amúgy lebutítva annyi, hogy a nép inkább őt támogatta, ezért ellenségnek tekintették. Valahogy ki kellett iktatni.