Egyetemisták! Érzelmes pillanat volt az amikor elhagytátok otthonotokat és a kollégiumba költöztetek?

A maga módján lehet. Anno úgy mentem egyetemre, hogy volt egy utazónyi cuccom aztán csá, szülői támogatás nuku. Szóval induláskor anyám rákérdezett hogy biztos vagyok-e ebben a tanulás dologban, mert ugye tudom hogy ide nem jöhetek vissza. Mondtam hogy tudom és felszálltam a buszra. 3 évig nem költöztem "haza". Amúgy felszabadulásként, megkönnyebbülésként éltem meg mert otthon elég szar volt. Tudtam hogy meg fogok szakadni mert dolgoznom is kell de mégis örültem.

Nekem örömteli pillanat volt. :D

Én emlékszem, hogy indulás előtt úgy magamban beijedtem (kb megbántam, hogy egyáltalán egyetemre jelentkeztem stb). Nyilván féltem az újdonságtól. Busszal mentem, apa kísért ki az állomásra, nem vittem nagyon sok cuccot. Az első héten folyamatosan számoltam, hogy hány nap múlva mehetek haza (volt bennem némi honvágy, annak ellenére, hogy jó arc emberekkel voltam körülvéve). Aztán első hét végén amikor hazaértem és beléptem a szobába, anyám kb a nyakamba ugrott, mert aggódott. :DDD Eleinte éreztem egy kis céltalanságot, nyilván addig az érettségi volt a "cél" és akkor a diploma lett, ami iszonyat messzinek tűnt. De ez idővel megoldódott. Azóta elvégeztem az alap meg mesterképzést is.

Nem.