Tudnátok nekem példákat írni a magyar nyelvben végbement flektáló hatásokra? Ha egyéb finnugor nyelvekbéli példákat is tudtak, annak mégjobban örülnék.

Azért flektáló jelenség, mert a szótő megváltozásával fejezi ki a nyelvtani viszonyt.

A magyarban ilyesmi a van - volt páros, aminél a múlt idő kifejezésében a tő megváltozása is részt vesz. De ez nem igazi flektálás amúgy, csak hasonlóan néz ki. Ha igazi flektálás lenne, akkor egyáltalán nem lenne szükség a szó végén a -t jelre a múlt idő kifejezéséhez, mint ahogy pl. az angol sing - sang párosnál tényleg nem kell a múlt időhöz a -d végződés.

Én nem tudom, hogy mit jelent pontosan a jelenség, de olyasmit, amit írtál példának, még számosat tudok neked adni az észtből

Névszó (nom., gen., part.):

sõber, sõbra, sõpra - barát

lipp, lipu, lippu - zászló

lind, linnu, lindu - madár

hobune, hobuse, hobust - ló

mees, mehe, meest - férfi

naine, naise, naist - nő

poeg, poja, poega - fia

leib, leiva, leiba - (barna) kenyér

aeg, aja, aega - idő

uus, uue, uut - új

stb.

Igék esetében a két infinitív (-ma és -da) helyett:

sööma, süüa - enni

jooma, juua - inni

minema, minna - menni

olema, olla - lenni

tegema, teha - tenni

(Egy szabályos ige pl. így nézne ki: meeldima, meeldida - tetszik; elama, elada - élni.)

stb.

Szólj, ha kell még, van rendesen belőlük. Több a kivétel, mint a nemkivétel.